Csanda Mária: Festészet Bartókkal, irodalommal
Rockenbauer Zoltán Apacs művészet című könyvében festők, költők, zeneművészek és művészetszervezők kapcsolódási pontjait követhetjük nyomon a 20. század elejének új kifejezési formákat kereső magyar művészetében. Az 1910-es évek képzőművészeti változásait az egykorú, hasonlóan új formanyelvet kereső klasszikus zenével, irodalommal vethetjük össze. Hogyan kapcsolódott Bartók a festőkhöz, milyen megnyilatkozásokat ismerhetünk Adytól az új képzőművészetről? A zenei, irodalmi kitekintéssel a könyv mind tágabb és tágabb koncentrikus köröket ró, melyek végül ugyanoda futnak: a Nyolcak festőcsoporthoz.
A századforduló utáni művészet alakulását, hatástörténetét térképezi fel a sajátosan magyar világban a szerző. A polgári közönség meghökkenését és elutasító attitűdjét tükrözi a Pesti Hírlap vitriolos beszámolója az újak kiállításáról, amit Karinthy Frigyes: A „Kergék” képkiállítása című humoreszkje az Így írtok ti gyűjteményből is jól példáz.
A könyv írója művészettörténész és kurátor, Márffy Ödön festőművésznek, a Nyolcak egyik tagjának monográfusa. E kötetében mégsem művészettörténeti elemzéseket, hanem dokumentált eseményeket olvashatunk, jellemzően az indító történethez: A Nemzeti Szalonban a Nyolcak festőcsoport kiállításához kapcsolódó 1911. május 18-án elhangzott zenei előadás után, ahol több Bartók mű is elhangzott a zeneszerző előadásában[1], Seidler Irma festőművész, Réthy Károly felesége két művészbarát kíséretében távozott. A történet folytatásaként a könyv egyharmadán túl tudunk meg újabb adalékot erről: lehet, hogy Czigány Dezső, a Nyolcak festőcsoport tagja volt egyik kísérője és titkos szerelme?
A névmutatóval és bőséges jegyzetanyaggal ellátott kortörténet olyan, akár a világháló, azzal a különbséggel, hogy itt nem jutunk az elsőtől rögtön a 174. oldalra, a kezdő történet megtalálható folytatásához egy kattintással. Ebben a hagyományos szöveghálóban és szerteágazó művészvilágban az olvasónak ki kell várnia a sort, saját memóriájára hagyatkozni, vagy lapozgatni a könyv végén található névmutatóhoz és a fejezetenként újra kezdődő jegyzetekhez.
A századfordulót követő kor művészete, még inkább művészeti élete körbe veszi az olvasót. Újságcikkek, anekdoták, napló- és levélrészletek, kritikák, hangfelvételről leírt beszélgetés rétegeződnek egymásra, többek között az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet Adattárából, a Petőfi Irodalmi Múzeum vagy a Magyar Nemzeti Galéria anyagaiból. Új összefüggésekre lelhetnek a zene és irodalom felől közelítők a bőséges dokumentációból. Egy kiragadott példával élve ilyen Balázs Béla szomorkodása azon, hogy Bródy közvetlen viszonyba tudott kerülni Bartókkal, ám mégsem az irigyelt Bródy Sándor írhatta a Csodálatos mandarin librettóját. A megértéshez egymás mellé állítva találjuk a Balázs Béla naplójából vett vonatkozó részletet, a Színházi Élet számára Bartókról írt cikket Bródy Sándor tollából és Bartók levelét a Csodálatos mandarin előkészületeiről.
„…egy világváros uccai forgatagából vezetem be a hallgatót az apache-tanyára” – írja Bartók ebben a darab keletkezésekor írt levélben. Ha találgatjuk, mit is takarhat az Apacs művészet cím, a bartóki vonatkozás előttünk áll. A könyv alcíme szerinti megjelölés, a „kubista Bartók” egy 1912 és 1914 között Párizsban élt ifjú zeneművész, Zágon Géza Vilmos írására utal, amelyben a kubizmus zenei irányait vélte felfedezni Bartók Két portré: Egy ideális és egy torz című művében. A hazai avantgárd vezéralakjának számító Kassák Lajos Tett című folyóiratában több Bartók zenemű kottaképe található, és Bartóknak szenteltek egy teljes lapszámot is.
A könyvből kirajzolódó Ady-kép az új képzőművészet vonatkozásában ráerősít az ismert Kosztolányi-Ady ellentétpárra. „Bár Ady nem különösebben értett a festészethez, olykor nagyon lényeglátó tudott lenni”. A megállapítást alátámasztandó, Ady Fekete macska című cikkéből kapunk idézetet, ahol nem esztétikai elemzéssel, hanem Adyra jellemző ösztönös, elemi erejű láttatással érvel az új festők és látásmódjuk mellett: „Jönni szokott időnként egy piktor, ki újat lát. Megfesti. Megtanítja önöket új színekre. És evvel megtanította önöket látni.”
Kapunk tehát a művészeti életet nemcsak a létrehozott művek, hanem alkotóik felől is vizsgáló, összefüggéseket láttató kevercset, de mindenekelőtt átjárást a festészet – zene – irodalom között. A multidiszciplináris vizsgálódáshoz nem kevés bátorságra van szükség, hiszen bármelyik művészeti ág akárcsak kis szegmensének vizsgálata betölthet egy egész életpályát. Mégis él bennünk az igény a tágabb ismeretre, és általában a művészet szerelmesei sem szűkítik le érdeklődésüket csupán egy művészeti ágra.
Eszünkbe ötlik a nemrég újra felfedezett Bánffy Miklós, aki írónak és képzőművésznek egyaránt tehetséges volt, bizonyítják napjainkban újra megjelentetett könyvei, színpadra állított művei. Az Operaház intendánsaként támogatta Bartók új zenei nyelvet, stílust hozó bemutatóit, tevékeny részese volt a bartóki zene színpadi megjelentetésének. Egészen más területen, diplomáciában is sikereket ért el: másfél évig tartó külügyminisztersége idején jelentős szerepet vitt Sopron Magyarországhoz kerülésében. Bánffy példája nyomán merészelhetünk az Apacs művészet szerzőjével távolabbra látni, kitekinteni irodalomból zenére, képzőművészetre. Így tettek az 1910-es évek akkori újító művészei, mára kanonizálódott tagjai, akik keresték egymás társaságát, figyeltek a másik művészetére és támogatták azt akár közös fellépésekkel.
/Rockenbauer Zoltán: Apacs művészet – Adyzmus a festészetben és a kubista Bartók (1900-1919). Budapest, Noran-Libro kiadó 2014./
[1] Az elhangzott Bartók-darabok: Bartók első (op. 7.) vonósnégyese a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes előadásában, a Négy siratóének (op. 9a), valamint a Három burleszk (op. 8c), Bartók Béla saját előadásában.
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
