Mikus Anikó: Mihaszna mese
Mikor volt, akkor nem volt, mikor nem volt, akkor volt, de az is lehet, hogy sosem volt, biza mégis volt egyszer egy falu, ahol kurtafarkú legények laktak. A legények se nem túrtak, se nem kúrtak odahaza, így aztán az asszonyok segítettek magukon, ahogy tudtak. Meghúzták magukat, olykor-olykor egymást is, miközben művelték az odahagyott földet, tartották rendben a portát s látták el a jószágot.
A falubéli mihasznák leginkább egymás zsebét túrták a föld helyett, akad-e fillér még egy pohár borra? Napestig a kocsmafalat támasztották kint és bent, csoda-e, ha egyetlen háznál sem óbégatott taknyos pulya? A részeges könyöktámasztóknak csak arra volt erejük, miután haza támolygottak, hogy az ágyba vagy a mellé essenek, már húzták is a lóbőrt.
A falu ábrándos arcú asszonyai savanyodtak napról hétre, hétről hónapra, hónapról évre, kunájukat nem gondozta a kutya se! Benne lógott a levegőben a veszedelem, késett, késett, de egyszer csak ott volt, ni!
Azon a napon, amikor az eső elől menekülve szállást kért a kocsmában az idegen, senki nem gondolt semmire. Amúgy se volt szokásba’. Szép szál legény volt a marhája, rázta vizes üstökét, akár az ázott kutya, s nevetett a harminckét egészséges fogával. A sok sárgaszemű falubéli meg savanyúan vakarózott láttán, akár a rühös kutya. A kocsmáros gyanútlanul beengedte a legényt a házába, vacsorát, éccakai szállást kerített neki. A kocsmárosné meg térült-fordult pörgős szoknyájában, malacfülét, mifenét pakolt a fazekába. A tányér felett szólaniuk sem kellett, szemük összeért, huncut gondolatjaik kergették egymást körbe karikába. Megágyazott az asszony az idegennek, verte, verte, de úgy verte a párnákat, hogy attól még a halott is felállt volna!
Mi történt, s mi nem a későbbiekben, nem tudni. Amit bizonyosan hallott mindenki, hogy potyogni kezdett a kocsma vakolatja. Meredeztek elő a csupasz téglák reggelre, csudájára járt a falu! Akik még el nem itták egészen az eszüket, azok azt mondogatták, a vakolatpotyorászás előtt hosszan elnyúló sikolyt is hallottak. Ebben meg is egyeztek, pláne, hogy a süket harangozó is rábólintott.
No, a legény hamar kitapasztalta a helyi viszonyokat, esze azt súgta, van itt még bőven felhajtanivaló szoknya! Adott okos tanácsokat az ivóban, erre meg arra, ide meg oda, így kéne meg úgy kéne. A sok lustája a kocsmában bólogatott nagyokat, otthon aztán nagy mellénnyel osztották a miheztartást az asszonyoknak, akárha kisujjukból rázták volna elő. Marasztalták hát a legényt itt is meg ott is, bezzeg rúgták volna farba, ha beleláttak volna a fejébe!
A legtöbb portánál az asszonyok átestek már a hét szégyenen, de még a legidősebbje is belepirult, ahogyan a farát mustrálta a tányér felett a legény. Heherésztek meg haharásztak, hajukhoz, derekukhoz minduntalan odakaptak.
A kocsma lehullott falazatja úgy maradt, a pőre téglák nem akasztották meg az ivó napi rendes menetét. – Ez a világ mi vóna, ha egy kis bor nem vóna! – gajdolták a falubéli rosszak önfeledve. Estére a legtöbb sárgaszemű eldőlt, mint a vonalzó, a stöpszli kocsmáros meg vidáman dörzsölgette reszelős tenyereit a bevétel számolgatása közben. A gyülevész sokaság álmában sem gondolta volna, hogy mindeközben asszonyaiknak alaposan bésustákol az idegen…
Reggelre ébredve aztán újfent elkókultak a népek. Nini, újabb ház faláról dőlt le a vakolat! Susmorogtak az asszonyok egymás között, te is hallottál-e sikkantásokat? Hát te? És te? Még a szárazlábú, mosdatlan, örökké vakaródzó Miri mamában is felcsiholódott az izgalom, tekenőt ragadott, s világgá kiáltotta: viselőt cserélek!
A kócos üstökű, nagy marha legény minden este emelgette poharát a savószemű, sárgaképű atyafiakkal, de többet öntött mellé, mint magába. Poharazás után nyugovót köszöntött rendre, nagy hátba veregetések közepette szobájába tért, ajtón benyitott, ablakon kilépett. Szétálló haját borzolta a kertek alatti szél, kezében útszélről tépett vadvirág, szívében izgalom, nadrágjában ágaskodalom.
Csak a következő házba kellett bekopogtatnia, mindjárt a lemállott falazatú után. Vigyori ábrázatja láttán nem akadt olyan asszony, aki asztalához ne invitálta volna. Onnan már csak egy ugrás volt a duplaágyas derékalj, csak úgy szakadoztak a pókhálós sunák a legény virgonc lomposa alatt!
Reggelre kelve újabb ház ébredt téglásra csupaszítva, épp hogy csak a felirat hiányzott róla: itt jártam, jót basztam!
Az ivó forgalmára eddig se volt panasz, de most még az asszonyok is odamentek milátni meg hallani, nekipirulva susmukolt a felajzott fehérnép. Hallottátok-e éjszaka a falun átszálló sikolyokat? Hát az újabb lepottyintott vakolatú házat láttátok-e?
– Az isten akárhová tegye a világot, igyunk még egyet! Meg aztán a földnél lejjebb már úgyse eshet semmi! – adták körbe az okosságot a kocsmatöltelékek. – Leesett a vakolat, hát leesett! Majd fölrakja, akinek nem tetszik!
Hallván a botor szót a legény, orra alja sandán megnyílott, s kiszólt alóla:: – Minden miértnek azértje van! Odakapták fejüket az asszonyok. – A legjobb hegedű sem szól vonó nélkül! – riposztozott egyikük, a többiek forró ajkaikat hűsítették nyelvükkel, miközben bólogattak erősen.
Másnap este aztán megtanakodták a bakok a kocsmában, lest kéne állni valamelyik portánál, aminek még egybe volt a falazatja. Az ördögnyelvű Miri mama izgatottan ágált: – Csak énfelém ne gyertek naplopók, szüttyögjön mindenki a maga házánál!
Persze a borzasfejű csavargót sem ejtették a feje lágyára, noha igen nagy mehetnékje volt, az esze ott volt pont a helyén! – Úgy, úgy, jól teszitek, ha felkerekedtek, szemeteket meresszétek előrefele, fületeket nagyra nyissátok, mindenki lássa meg, szar került a palacsintába!
Utolsó koccintás után szobájába benyitott, ablakon kilépett, esze már a falu legvégén álló ház asszonyának a lába között járt. – Fehér ingem, fekete gatyám, szép lányok, gyertek rögtön alám! – Hőhaj, Miri mama mindennek volt mondható, csak szép lánynak nem! Övé volt az utolsó ház a faluban, várta is friss viselőben a legényt. A borzas üstökű mihaszna megtorpant a kapuban, nemcsak a szeme kerekedett el, de még az orralyuka is tátva maradt!
– Jaj néném, mikor látott kend utoljára fördővizet? – csapott mellére az ifjú, hogy magához térjen. – Mosakodjon, aki lusta vakarózni! Mé’ nem gyüssz beljebb? Ne az inadba, hanem a sunámba szálljon a bátorságod, ebadta! De úgy ám, hogy mind a négy oldalt leugorjon a vakolat a házamrúl!
Vakarta a legény az üstökét, próbált szabadulni Miri néne karmai közül, mutogatott jobbra és balra: – Dehát nincs is vakolat a házán, sárból van az összetapasztva, ni! Magára omlik a ház, ha én egyszer beteszem, Miri néne! – Egyszer-e? Egyszer annyi, mint egyszer sem! – csapkodta szoknyáját a csoroszlya, majd körbefordult, dalra fakadt:
Ha még egyszer leány lennék
Én kéményseprőhöz mennék
Kormos volna mindig a lukam
Kikefélné alaposan az uram!
– Hallja-e néném! Édesanyám engemet szakadatlanul okított a szépre, a jóra, lánynak, asszonynak való szóra, hajoljak én szívére, fülére! De kend olyan büdös, hogy még az anyaföld is kitakarodik maga alól, nézze csak!
Hát ahogy Miri néne nézett körbe, erre meg arra, még retkes sarkát is felemelte, hogy a földet megnézze, a legény huss! kiugrott a sosem volt kapun, s úgy otthagyta a falut, mint bolha a pocsolyát! Miri néne öklét rázva rikácsolt utána: – Hosszú pince, kerek ablak, ha elkaplak, jól megraklak!
Néhány hónap elteltével megnemmondom hány háznál kócos üstökű gyerkőcök születtek. Ahol pedig nem járt a nagy marha legény, ott biza elsárgultak az asszonyok, mint a sütőtök!
A kurtafarkú legények is levonták a tanulságot a kocsmában: a nyavalya gyalog jött, gyalog ment!
Mikus Anikó a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Pompeji szárnyas fallosz (Marie-Lan Nguyen fényképfelvétele, 2011)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
