Merza József: Apák és fiúk
„És mondja, asszonyom, errefelé is voltak zavargások?” – kérdeztem a barátságos szállodásnőt, miután – egy fél baguette kíséretében – asztalomhoz hozta a reggelit.
’68 novemberében egy hónapig a Gay-Lussac utcai Elysa hotel lakója voltam. Ez a kis szálloda azok közé a már eltűnőben lévő párizsi hotelek közé tartozott, amelyeket általában egy család tartott fenn. A férj és a feleség felosztotta egymás közt a feladatokat, a takarítást külsőkkel oldották meg, s a felnőtt korú gyerekeknek is jutott tennivaló. A vendégek részben átutazók voltak, de elég sok állandó lakó is élt a házban, köztük külföldi diákok. Az utca túlsó oldaláról papírbolt és ruhatisztító nézett ránk, pár házzal kijjebb, a Boulevard Saint-Michel alatti mélyállomásról indultak dél felé az elővárosi metró járatai. Lejjebb, a Rue Soufflot sarkán olcsó és tiszta önkiszolgáló éttermet találhattunk, a Saint-Michelt pedig a sokat emlegetett könyvesboltok szegélyezték. Az utca a szabadtéren sütött hamburgerektől, pizzáktól, hot dogoktól és croque-monsieur-ktől volt illatos, a közlekedés zaját a nemzetközi újságot áruló diákok „Herald Tribune” kiáltásai törték át. A Quartier Latin zavartalanul élte megszokott életét. Mondom, november volt.
„Itt is voltak zavargások?” – kérdeztem. „De még mennyire, uram! A házunk előtt is égett néhány autó. Az egész utcán végig felfordított gépkocsik lángoltak. Borzalmas volt” – emlékezett a szép arcú asszony.
“Történet arról, hogy az emlékező-álmodozó költészet hirtelen nyers erőszakba torkollik. A fiaknak nem kellett többé apáik világa.”
A Luxembourg-kertbe már régen beszökött az ősz, s Albert Blanchard tudományos antikváriumát elhagyva, a Rue de Médicis kövezetét róva csak elképzelhettem azt az egykori kis kávéházat, amelynek teraszán megszületett a vers egy költő és egy évszak találkozásáról. Húsz év múlva majd József Attila barangol erre, hogy a Sorbonne-ról hazafelé tartva átvágjon a Saint Sulpice irányába. Mostanra azonban hatvannál is több év múlt el, s tavasszal égtek az autók az utcán. L’onze mai, azaz május 11-e a francia történelem egyik emlékezetes napjává vált. A hatvan év alatt kétszer égett az egész világ, lobogott 56, és három hónap múlva majd véget ér a prágai tavasz. Történelmi díszletek mindennapi, kisemberi életünkhöz. Történet arról, hogy az emlékező-álmodozó költészet hirtelen nyers erőszakba torkollik.
A fiaknak nem kellett többé apáik világa.
A ’45 utáni korszak szellemi és erkölcsi tisztulást ígért. Két háborút átélt emberek szájából hangzott el a „soha többé háborút” kifejezés, s ez több volt közönséges politikai jelszónál. A frontokról hazatért férfiak komolyan gondolták. A tehetséges alkotók tollából megszületett a háborúellenes irodalom első és második hulláma. Felelősöket kerestek és ítéltek el a politikai, katonai, szellemi és vallási életben, s elemezték magát az embert is, mint az agresszió és emberölés elkövetőjét és forrását.
Létrejött az új Népszövetség, az ENSZ, hogy elejét vegye a háborúknak. Nem az én feladatom megítélni, mit ér egy ilyen nemzetközi szervezet. Az biztos, hogy a nyolcvanas évek elejéig legalább 150 újabb háború – még ha korlátozott méretű is – zajlott le, s hogy a Karib-tengeri válságból nem lett harmadik világháború, az nemigen az ENSZ érdeme.
“A bankjegyhamisítók és a titkosszolgálati szakemberek is hamar elhelyezkedhettek, hiszen rájuk minden rendszernek szüksége van. Elég aláírni egy új nyilatkozatot.”
A közéletet tisztogató igazoló bizottságok, népbíróságok szorgalmasan dolgoztak, de jól tudjuk, milyen sikeresen mentették át magukat az új világba a hitleri Németország és a vele együttműködő más országok politikusai, katonatisztjei, gyáriparosai, bankárai, lágerparancsnokai, hadmérnökei. A bankjegyhamisítók és a titkosszolgálati szakemberek is hamar elhelyezkedhettek, hiszen rájuk minden rendszernek szüksége van. Elég aláírni egy új nyilatkozatot.
A praktikus emberek nem sokat lelkiznek, mert tudják, hogy azzal csak elmegy az idő, és kimaradhatnak a javak és állások újraelosztásából. A lelkiismeret-furdalás csak arra jó, hogy kiskeresetű értelmiségivé tegye az embert. Az új rendszerekben tehát feltűnően sok egykori ellenálló jelent meg, túl sok volt a feddhetetlen ember, miközben sejteni lehetett, hogy nem minden háborús bűnös emigrált Argentínába, hanem ott él, lapul vagy éppen büszkélkedik a társadalomban, mindenki szeme előtt. Évtizedekig jól jött a magazinoknak e kiváló emberek piszkos dolgainak felderítése, kiteregetése, ráébresztve a fiakat, hogy apáik sok minden egyébről is beszélhetnének nekik, mint az ifjak erkölcsi kötelességéről és a nemes hazafias emberi ideálokról. Tíz év elég idő ahhoz, hogy a húszéves fiatalember felismerje a gazdasági jólét és fejlődés mögött rejlő hipokrita magatartásokat. Lehet, hogy az egyház kanonizálni akarja a mélyen hívő kereszténydemokrata Robert Schumant az Európai Szén- és Acélközösség létrehozásáért, lehet beszélni jelentős politikusok erőfeszítéseiről a francia–német megbékélés érdekében, a helyzet mégis az, hogy a 18-28 éves Ádám, aki 45-ben vállát vonogatva, enyhe gúnnyal közölte, hogy ő, kérem szépen, a háborúban volt, történetünk májusára már 40-50 éves felnőtté vált. Némely kevéske Ádámok megfogadták, hogy többé nem háborúznak, a minden hájjal megkent értelmesebbek azonban sikeresen megszabadultak előéletük terhétől. Ha az olvasó nem ismerne világirodalmi példákat, vonjon párhuzamot a hazai életünk utóbbi évtizedeiben történt ki- és bemosakodásokkal. Nincs minőségi különbség a rendszerváltások buktatóin átvergődni kívánók viselkedésében. Az első, a bűnösnek kikiáltott generáció lassan kihal, de a képmutatóvá váló második generáció nem tudja megtéveszteni a harmadik nemzedéket. A nácizmust bíráló és kereszténydemokráciát hirdető úriemberek világáról hamar leszedik a keresztvizet vásott kölykeik, s a konszolidált családok álbékéjét kellemetlenné teszik az ünnepi asztalnál elhangzott bárdolatlan megjegyzések. Szépen gyűlik a vádanyag az ifjú nemzedék kezében, ehhez társul az ízlésbeli változás. Az ötvenes években Amerikában megjelennek a beatnikek, Európában népszerű lesz a maoizmus, megalakulnak a vörös brigádok, a kritika erőszakba csap át. Cohn-Bendit túléli ezt a kort és testesebbé válik, Baader és Meinhof rosszul végzi. Közben a szelíd hippik virágokkal mászkálnak, és Lennon a szeretkezést ajánlja háborúskodás helyett.
Szikrából pattan ki a láng, s a francia tanügyi reform körüli elégedetlenség hirtelen diáktüntetéssé nő. A rohamrendőrség válaszlépésére pedig elkezdődik az autók felborogatása és felgyújtása: ’68. május 11-e. Jómódú, elégedetlen úrifiúk lázadása volt? A tényeket kell nézni, a folyamatokat, a történelmi mintákat. Attól, hogy úrifiúk, még lehet igazuk is, ha érvek helyett tarkaruhás ejtőernyősök kezdik püfölni a fejüket gumibottal.
Témánk örökzöld, negyedszázadonként lehet írni róla, s csak hangulat kérdése, hogy politikai fekvésben közelítettem meg. Az apák és fiúk gyakorta kerülnek szembe hivatás, örökség, párválasztás miatt is. Elegendő megtekintenünk a tékozló fiak kitagadásáról szóló művészeti anyagot. Ha viszont ilyen közhelyről van szó, minek írni? Azért, hogy nyugalmat találjunk lelkünknek. Azért, mert eljött az az idő, amikor magunkat kell behelyettesíteni az örök változás egyenletébe. A mindennapok múlása során eljön a mi napunk is. A maga módján.
“…elítéltük apáink nemzedékét, mert miattuk veszítette el hitelét a jó hír tanítása, mert ők mentek – akaratuk ellenére bár – a háborúba megölni más családapákat, ők nem tiltakoztak a zsidók pusztítása ellen, ők paktáltak le a személyi kultusz világával…”
A ’45 utáni átalakulásban meglepetten láttam, milyen sok református papfiú van a baloldaliak táborában. Hogyan lehet az – gondoltam –, hogy hivatalból istenfélő családok gyermekei hitetlen eszméket vallanak? Gyerekfejjel nem vettem észre az okokat, amelyek meghatározták pályájuk elhajlását. Nem gondolkodtam elég alaposan, talán a katolikus engedelmesség nem engedte, hogy olyan gondolatokat tegyek mérlegre, amelyek hitbeli eltévelyedésnek, tehát bűnösnek látszottak. A társadalmi igazságtevés azonban megragadta a fiatal nemzedéket, kritikussá tette őket elődeik cselekvéseivel szemben, s katolikus papok gyerekei – ha lettek volna – ugyanúgy felléptek volna a társadalmi átalakulásért. A fiatalság mindig érzékeny az új látásmódra, a bírálatra és arra, hogy szemléletével új világot teremtsen. Mi is ilyenek voltunk. Szenvedélyesen mondtunk ellene az egyház és az állam szövetségének, akár feudális, akár kommunista megvalósulásban. Örültünk, hogy a birtoklás és hatalom koloncától megfosztott egyház hitelesen mutathatja fel az evangélium értékeit. Konzervativizmussal és szűklátókörűséggel vádoltam apámat – hét gyereke volt és 1919-ben a semmivel, illetve öt gyerekkel jött át a megmaradt Magyarországra – nem tudom, mit érzett belülről század eleji vallásosságának leértékelése hallatán. De hát meg akartuk menteni hitünket, egyházunkat, és látnivaló volt, hogy ez nem megy a régi sémákkal. Fogalmazzunk meg tehát kemény kritikát a lehetséges módon, mert az államvédelmi hatóság árnyékában egy lépést sem lehet megtenni „a Bastille-tól a République-ig”. Abban az időben elegendő autó sem volt a felborogatásra, meg hát a keresztény ember nem gyújt fel semmit, még ha a globalizáció ellen kellene is tüntetni. Tehát elítéltük apáink nemzedékét, mert miattuk veszítette el hitelét a jó hír tanítása, mert ők mentek – akaratuk ellenére bár – a háborúba megölni más családapákat, ők nem tiltakoztak a zsidók pusztítása ellen, ők paktáltak le a személyi kultusz világával. Elítéltük elődeinket – nem jogtalanul, meghirdettük a magunk új eszméit és tettünk értük – nem kevés energiával. Majd eljött az a bizonyos örökzöld periódus, és boldogtalanul látjuk, hogy mi is kritika tárgyai lettünk, inkább nélkülünk történnek a dolgok, mint velünk. Szeretnénk ma is élcsapat lenni, akikre odafigyelnek, de amit mások észrevesznek, az nem mindig hízelgő számunkra. Megérdemeltük ezt, hiszen nem voltunk-e részesek az előző kor bűneiben?
Nem lélektani, társadalmi, vallástörténeti elemzést készítek, hanem az érzéseimet tolmácsolom. Csodálkozva látom, hogyan nyílik fel a szellemi szemetesláda, amibe – úgy hittük – a kor bedobálta a múlt kártékony örökségét. Olyan dallamokat, szavakat és rímeket hallok, amelyekről azt gondoltam, hogy csak én ismerem őket, a világ már örökké elfelejtette. Látom, hogyan vonzzák a fiatalságot olyan magatartásformák, amelyeknek korábban ellene mondtam. Fájonghatnék, s nem lennék egyedül. Szellemi ellenfeleim gyermekei és unokái sem vállalják egyértelműen apáik örökségét. Hány jól ismert közéleti személyiség vall neveltetésével ellentétes hitet, hány politikai pályafutásra predesztinált fiatal ment inkább rosszul kereső természettudósnak – vajon miért? Miért nem jó a kommunista apa a gyerekének? Miért nem jó a radikális keresztény az unokájának? Mi az, ami miatt – legjobb esetben – elismerést ugyan kap, de társat már nem? Miért nem volt jó Churchill miniszterelnöknek a háború után, miért szavazta le a francia nemzet de Gaulle-t, a haza egyik megmentőjét? Miért nem ünnepelték Kocsi Csergő Bálintot és a gályákról hazatért többi tanúságtevőt? Miért hagyta ott a jómódú családi házat Babérossy Leánder? Miért kellett a jó öreg korcsmárosnak arra gyanakodni, hogy a fia bukfenceket hány tisztes foglalkozás helyett? Talán azért, mert az embert vágyai vezérlik, és egyszer mindenki megfogalmazza a maga vágyait, s nem hagy beleszólni másokat a dolgaiba? Valaki festeni akar és otthagyja családját. Turgenyev Bazarovja nihilista lesz és békákat boncol, mert hisz a természetben, s nem hisz a pópában vagy a cár atyuskában. Leo Tolsztoj gróf oly erős egyházkritikát nyilvánít ki, hogy az ortodox egyház – minden próbálkozás ellenére – ma sem akarja feloldani a kiközösítés terhe alól az emberiség pótolhatatlan kincsét jelentő írót. A művészettörténet semmi más, mint az örök lázadás példája, amellyel a szüntelen kereső ember a félkört csúcsívvé, a csúcsívet kanyargós barokk vonalakká alakítja, hogy a barokk rokokóba hulljon s új, klasszicista irányzat hozza meg a bonyolultságba belefáradt ember esztétikai békéjét. Hány zenész vallja magát híres elődje tanítványának, de nem követőjének! Mind más, de mind művész.
“Azt kell hát becsülnünk, ha utódaink ugyanazt gondolják, mint mi? Nem gondolhatják ugyanazt! Csak saját gondolataikat gondolhatják a világ mindenkori keretei között. Akkor hát mit becsüljünk? Azt, hogy gondolkodnak, akarnak gondolkodni, becsületesen akarnak gondolkodni.”
Szándékosan csapkodok egyik területről a másikra, hogy az olvasó indulatba jöjjön, és azt mondja, ez nem én vagyok. Jó, akkor mondja meg, hogy ki ő, helyezze el magát az időben és a világban, és kezdődhet a tényfeltárás. Mindenkinek a magáé. Váltom a témákat, hogy kitűnjön: nincs automatizmus. A jövő generációk vágyai kiszámíthatatlanok, hiszen sem a tudomány, sem a művészet nem jósolható előre. A következő lépés talán látható, az ötödik lépés – ha sakkzseni vagy – sejthető, de tovább? Példának elég a 20. század. Azt kell hát becsülnünk, ha utódaink ugyanazt gondolják, mint mi? Nem gondolhatják ugyanazt! Csak saját gondolataikat gondolhatják a világ mindenkori keretei között. Akkor hát mit becsüljünk? Azt, hogy gondolkodnak, akarnak gondolkodni, becsületesen akarnak gondolkodni. A többiben tartsunk Gamáliellel.
Nem feltétlenül tér el a fiak útja az apáikétól. Vannak „jó” gyerekek, akiknek előbb vagy utóbb ugyanarra a srófra jár az eszük, mint elődeiké. Akik beérve, megállapodva folytatják a tisztes hagyományt. Anna Kareninának és Lucien de Rubemprének megvannak az ellentettjei a történésekben. Ők azok, akik szerényen viszik tovább az emberi életet. Arkagyij békére talál Kátyája mellett, míg Bazarovra, szenvedélyesen lobogó barátjára egy félreeső orosz falusi temető sírhantja vár. Mesém értékes emberekről szól, nem közbűntényes csirkefogók lázadásáról. Azok elemzése nem jelent különösebb gondot.
“…a hosszú távon írt történelem tisztít, mert az ember nem tud élni valótlanságok között. Meg kell bocsátani ezt a történelemnek, hiszen Cliónak is szüksége van megbízható adatfeldolgozásra, tényfeltárásra, analízisre és szintézisre, és ez nem megy gyorsan…”
A történelem mozgástörvényei látszólag rosszul bánnak az igazi szellemekkel. Elhanyagolják, elfelejtik őket jó időre. Várni kell egy negyedik, ötödik nemzedékre, hogy az majd fényesen felvesse őket újra, akkor, amikor igazi jelentőségük megmutatkozik. Lehet, hogy a jelenkor semmiféle tanulságot nem kíván levonni a múltból, rossz színben mutatja be az elődöket az utódoknak, de a hosszú távon írt történelem tisztít, mert az ember nem tud élni valótlanságok között. Meg kell bocsátani ezt a történelemnek, hiszen Cliónak is szüksége van megbízható adatfeldolgozásra, tényfeltárásra, analízisre és szintézisre, és ez nem megy gyorsan. Hősünk bízzon magában, hogy nem kerülhet örök feledésbe az, aminek életét és energiáját adta. Szellemi hagyatéka más szabású ruhák zsebéből kandikálhat ki, mert nem a ruhát őrizzük meg az örökkévalóságnak, hanem azt, amit benne hordunk. Csak az számíthat a fejlődésben bízó értelmiséginek, aki tudja ezt, és nem zsenírozza, hogy éppen ő az, akiről méltánytalanul beszél és ítél a jelenkor.
Szándékosan menekülök a sajnálat vagy az elégedettség kereteitől. Igyekszem megemelni a témát, fel a köznapi panaszok világából, hogy megértés szülessék bennem. Megértsem azt, amivel nem akarok egyetérteni, és tudomásul vegyem azt, ami ellen szellemileg harcolni szeretnék. Akkor majd megértem, kit, mi, miért visz arra, amerre menni nem sejtettem, de mégis megy. Kit, mi, miért – egyenként, gondosan, alaposan, előítélet és felindulás nélkül. Ilyenkor tudományt csinálunk, nem szenvedélyes perlekedést. Ha ezt tesszük, fegyelmezetten, akkor a sok kit-mi-miértből kibontakozik és megérthető a világ mai vonulata.
“Fiam, hogyha sejtenéd, mennyit sírt szegény apád.”
Újból leírom: semmi eredetiség nincs abban, amit mondok. Ezek a mindennapi élet jelenetei. Voltak és lesznek, amíg az emberiség nemzi az utódokat. „Fiam, hogyha sejtenéd, mennyit sírt szegény apád.” Igen, ma Alfred vagyok, de holnapra az idősebb Germont-ná válok. Áll ez minden fiúra és apára, társadalmi újítóra, szervezőre, rendalapítóra, prófétára. Változó emberekkel és változó formákkal diktálja a struktúrát az örök fejlődés törvénye. S mi, apák, Turgenyev Nyikolaj Petrovicsával és Vaszilij Ivanovicsával állunk ki az országútra, lesve a közeledő szekerek porfelhőjét, s örömmel, vagy csodálattal vegyes aggodalommal figyeljük fiaink szavait, remélve, hogy furcsán hangzó, gyakorta nem is értett vagy érteni nem akart beszédjük mégis az életről szól.
De hát a hit nem politika, nem művészet, nem szaktudomány, nem szerelem. Azt hallottuk, hogy az elvetett mag szárba szökken, és termést hoz. Automatikusan. Azt gondolnánk, hogy ugyanolyan termést, mint az elvetett mag. A hosszú történelmi tapasztalat szerint nem mindig ugyanolyat. Mivel magyarázzuk ezt?
“Úgy látom, távolság van a főparancs és a gyakorlati megvalósítás között. Tudjuk, hogy oly jónak kell lenni másokhoz, mint önmagunkhoz, de mi legyen az első, majd a második lépés?”
Úgy látom, távolság van a főparancs és a gyakorlati megvalósítás között. Tudjuk, hogy oly jónak kell lenni másokhoz, mint önmagunkhoz, de mi legyen az első, majd a második lépés? Ma. Milyen körülményeket kell figyelembe venni a meginduláshoz? Egyáltalán: látjuk a mai körülményeket? Beszélgetéseink azt mutatják, hogy az alapelvet egyként elfogadó barátaink egy adott helyzetben különböző megoldásokat javasolnak. Lehet, hogy legtöbbjük jó is, részlegesen jó, hiszen ki mondhatja, hogy tudja az egyetlen, objektív megvalósítási tervet. Az egyik ember mindig észreveszi a másik terveinek gyenge pontjait, és valamiben mást akar. Tegyük a magunk dolgát és hagyjuk, hogy a másik tegye a magáét. Beszélgessünk vele, érdeklődjünk dolgairól, s megtudjuk, mire jutott.
Nehéz harmadik generációnak lenni. Még másodiknak is. Bartók fia mérnök, és nem zenész, Petőfi Zoltán neve nem irodalmi jelentőségű. Nagyon kevés a folyamatosságot felmutató művész vagy tudós dinasztia. Ezt mindenki tudja és elfogadja. Ha a fiú megáll az apja előtt, és azt mondja: nem tudom úgy, ahogy te, tudomásul vesszük. Ha azt mondja: nem akarom azt, amit te, azt is tudomásul kell vennünk. Ha nem vesszük tudomásul vallomásukat, hitüket, akkor szétszakadhatnak az emberi kapcsolatok. Lehet hűségről beszélni, fogadalmakat emlegetni, lehet elítélni, megbélyegezni. Rossz esetben jöhetnek a rohamrendőrök. Ehelyett jobbnak látszik meghallgatni a másikat, esetleg nyelni egy nagyot és megkérdezni: meg tudod mondani, mi nem vonzott apád hitében, cselekedeteiben? Apa vagyok, tudom, miről beszélek.
“…én már annyira eltévelyedtem, hogy azt hiszem: Isten transzcendens országában – ha van – nem vezényszóra kattannak a lelkiismeret lábbelijei…”
Van vallási hitünk, és annak van vallási logikája. Ez a logika valamikor igen egyszerűnek látszott, aztán kiderült, dicső eretnekek hosszú sora igazolja, hogy nincs egyértelműen meghatározott szöveg és cselekvés a vallási szférában. Megtámogatja ezt a jelenkor több tucatnyi lelkiségi irányzata is. Mentsük magunkat azzal, hogy az emberek földjén élünk, annak hatásai zavarják a tökéletes minták megvalósulását? Jó, mentsük. De én már annyira eltévelyedtem, hogy azt hiszem: Isten transzcendens országában – ha van – nem vezényszóra kattannak a lelkiismeret lábbelijei. Ha én Isten volnék, hagynék mozgásteret üdvözült báránykáimnak, s élvezném, miként csinálják egyenként, másként, ugyanazt.
Ha automatizmus volna, minden életpálya előre megjósolható lenne. De a száraz matematika is megállapítja, hogy egy életgörbe alakulásához nem elég tudni az indulás helyét és idejét, ismerni kell azokat a látszólag rejtett, nem is sejtett tényezőket, amelyek egy idő után érvényesülni fognak és kialakítják az élet valóságos vonalát. Ehhez jönnek hozzá a külső behatások: a rossz föld, amellyel meg kell küzdeni, az ég madarai, amelyek megritkíthatják a vetést, a konkoly, amely megfojtaná a csírázást, és kegyetlen tud lenni a szárazság, amikor felüdülésért kiált test és lélek. Nincs fertőtlenített automatizmus, csak automatizmus és körülmények. A kettő együtt, hol egymással, hol egymás ellen. Erre is van példázatunk. Ne éreztük volna a körülmények lendítő hatását a hatvanas-hetvenes évek korai kereszténységre emlékeztető történelmi-politikai levegőjében, s ne éreznénk a szabadság fojtogatását, amikor az eszmék őserdejében százfelé kószálnak a tanácstalan vagy megtévesztett emberek? Könnyebb végigmenni egy keserves börtönfolyosón, mint lélekvesztőben keresni a látóhatár alatt bujkáló szárazföldet. Kiszámíthatóbb az út két fegyőr között, mint a szabadság kupolájában keresni a vékony sodronyt, amely átsegít a túloldalra. Értsük meg az új helyzetbe került, magányos ember gondjait, becsüljük bizonytalankodásait.
A múltját a jelennel összehasonlító ember hajlamos a sommás vélekedésre, a régi, beváltnak látszó utak többre tartására. Igyekeztem többfelé nézni, nem leltározni, nem számon kérni, nem ítélkezni, nem személyeskedni, nem hasonlítgatni valójában összehasonlíthatatlan dolgokat. Az apák és fiak ne álljanak szembe egymással, ne szidják a végzetet, ne sirassák be nem teljesült álmaikat. Teremtsenek csendet, és maguknak tegyék fel a vizsgálódó kérdéseket. Ha nem akarunk haragos vagy szorongástól megbénított utódokat, akkor irgalmazzunk a harmadik generációnak. Egyébként még mi is élünk, dolgunk is van. Méltó módon kell befejezni a saját életünket. A magunk életszabálya szerint.
1999. június – 2001. augusztus
Illusztráció: Párizs, 1968 (Miles Hodges fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
