A mai költészet olvashatóságának határai (4. rész)
Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk a Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Petri György
Szöszmötölni a nyelvvel
-
Ez a kérdés vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul van feltéve. Ugyanis további, felette fogas kérdéseket implikál. Csak úgy per tangentem és ízelítőül. Mi az, hogy „mai”? Akik még élnek? Akik ugyan meghaltak már, de életidejüknek van közös metszete a még élőkével? Akikre az előbbi két feltétel egyike sem teljesül, de úgymond elevenen hatnak? Kire? Tandorira Szép Ernő meg Szomory „hat” (a teljesség igénye nélkül), rám mostanában Berzsenyi, Vörösmarty, Babits (ugyancsak a teljesség igénye nélkül). Mi értendő olvashatóságon? Ez felette igen ízlés-, műveltség-, illetve irodalomfelfogás-függő. Hogy ez relativista válasz? Az. De hát megfelel a tényeknek, sőt csakis ez felel meg a tényeknek. Másfelől én valóban relativista vagyok. Aki nem az, az szerény véleményem szerint hülye. Továbbá mint Tandori megmondá: „Én a költő – nem vagyok”. Einverstanden.
-
Semmilyenre. A költő nem célozhatja meg A befogadót, mivel a befogadó közeg ismeretlen a költő számára, legföljebb annyi tudható róla, hogy igencsak heterogén. Különben is, ha az ember nem a bestseller-iparban dolgozik, akkor abszolúte hidegen hagyja, hogy ki olvassa. Engem legalábbis sohasem érdekelt. Ez a könyvterjesztés és az olvasásszociológusok gondja. Lehet, hogy ez csúnya dolog, de engem egyáltalán nem érdekel a nyájas (vagy nem nyájas) olvasó. Igaz, szerzői elvárásaim sincsenek. Nem mondom Baudelaire-rel: „Kiváncsi lélek, aki fájsz, ki / vesztett Édened kutatod, / olvass, hogy érts, hogy megszeress, / vagy ha nem, hát légy átkozott.” És József Attila módjára sem kötöm ki, hogy „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret.” Őszintén nem érdekelnek az olvasóim. Nem az a dolgom, hogy érdekeljenek. Én a magam örömére írok, szeretek szavakkal bütykölni, szövegeket buherálni, szöszmötölni a nyelvvel. Ha sikerem van, akkor persze hálás színészként hajlongok a nagyérdemű előtt, és hízik a májam, mert randa hiú állat vagyok, de azért ha nem lenne sikerem, akkor is csak ugyanezt csinálnám, amit csinálok idestova három évtizede.
-
Mit ajánlanék olvasásra és miért? Attól függ, hogy KINEK. Úgy általában azt gondolom, hogy mindenki olvasson, amit akar. Az sem tragédia, ha egyáltalán nem olvas. Annak az olvasófajtának, amelyhez magamat is sorolom, akiket érdekel az irodalom evolúciója, egyszerűen szólva, hogy „miből lesz a cserebogár”, az alábbi kis jegyzéket kínálom ajánlott olvasmányként az Arany és Ady közötti költőkből: Komjáthy, Reviczky, Vajda János, Kiss József, Szilágyi Géza, Palágyi Lajos, Ábrányi Emil (Cyrano-fordítás), Endrődy Sándor, Czóbel Minka. Hitem szerint kellemes meglepetésben lesz részük, én igazi irodalmi ínyencfalatokat ízleltem.
Köszönöm a szerkesztőségnek, hogy alkalmat adott fentiek elmondására.
Marsall László
Tanulja meg, tanulja tovább
-
Kérdem elöljáróban: ki-mi az a nevezetes „Én”? „Virtuális pont a tudatban” (E. Kretschmer: Bevezetés az orvosi pszichiátriába). Az „Én” csak valaki-valami „más”-létezővel – szemben? mellett? által? – definiálható. Weöres Sándor így vélekedett: „az ember belül üres, de mint a közlekedő edények / a tőben, gyökérben, egyik végén? / csatlakozik mindennemű máshoz / embertárshoz, állathoz, fűhöz-fához, hullámláshoz, napkitöréshez stb.” – tehát minden: volt, jelenidejű, jövőbeli állapotokban is jelen van, az események ún. „teljes rendszerében”. Az „Én” a merő érzékenység, a befogadó és kombinatorikus készségek erőtere, de semmiképpen: „Én vagyok én, a kocsma közepén”.
Az „Én” tehát mindig gyanúsított, kivéve, ha Isten, aki teremtő, fenntartó, pusztító és minden egyes létező elementum sorsát, életútját (?) bármely pillanatban ismerő és irányító – a neutrinóktól a fegyvertervezőkön át a computer-vírusfertőzőkig és a barnamedvéig.
Az „Én” kihúzva – Genus proximum: az ember, a költő: differencia specifika. Olyan bajos ember, kis/nagy valaki, aki egy/több nyelv működtetője-működtetettje, akár ír éppenséggel, akár nem, folytonos vagy meg-megszakadó logosz-kép-szó-metrum-zajlás áldozata. Olykor nagy a viharzás, máskor ég a napmelegtől a kopár szik sarja.
-
Ha a költő olvasói, kritikusi, bennfentesi igényekhez igazodik, megette a fene az egész műveletet. Kaphat ugyan vis maioros babérkoszorút – és lészen babérlevél darabidőkre a krumplifőzelékbe. A „nevezetesség”, az „elhíresedés”, az ifjúkori „kirobbanás” korántsem garanciája a nagyságnak. (Bár van ellenpélda is.) Ha valaki versíró a „befogadói tapasztalatra épít”, és azt lesi-méri, akár egy statisztikus, kik, hányan, mifélék kérik, igénylik, ismerik, olvassák produktumait? – mint már említettem –, szedheti a sátorfáját. Csinálja csak a maga dolgát így-úgy, vagy akár ezerféleképpen. Egy biztos: nem különb például a mesterségét kitűnően értő műbútorasztalosnál, motortervező-szerelőnél. Tanulja meg a mesterségét, s ha megtanulta, tanulja tovább. Jut eszembe egy példa: a zeneszerző Ravelhez odamegy egy tanítványa: „Mester, alkotói válságban vagyok, nem jut eszembe semmi.” Ravel: „Kezdjen el utánozni bárki mestert. Ha van magában zeneszerzői véna, akár nagy művet is komponálhat. Ha nincs, amúgy is hiába töri magát.”
Manapság létezik egy sok alkotót, műtörténészt, elemző kritikust, „befogadót” megtévesztő, új jelentést sugalló szó, immár a „kategória” rangját igénylő: a „posztmodern”. Mi ez? Van-e jelentése a „logikai térben”? Az állítás: „van posztmodern”, és igazságértéke: igaz-e, vagy hamis? És miért nem „neomodern”, „XIX. század végi újító”, „ultra- vagy hipermodern”? Minden korokban voltak újítók és konzervatívok, még a legválságosabb helyzetekben is volt pillanatnyi (momentán) egyensúly. Ki merné – semleges bíráló – eldönteni, hogy például Mednyánszky kisebb festő volt, mint Bonnard vagy netán Manet?
Úgy vélem, a „posztmodern”: exhibicionista szak-, tudomány-, művészetfilozófusok hermetikus tolvajnyelve, bagoly-ökrendék. Ha szikével átvágjuk, fellelhetők benne a pocok vagy egér csontjai. Kívül szőrös, belül száraz. Laikusnak húslevesben kifőzve tálaljuk. Szellemi „drog-hatása” kívánatos-e?
-
A magyar nyelvben mértékegységet felállítandó, ajánlom (költőknek, irodalomtanároknak, de minden „befogadónak”) Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Kazinczy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady és a Nyugat szerzői, de József Attila, Weöres Sándor, Berda József munkáinak tanulmányozását. És nem ártalmas olvasni a vizsolyi Bibliát (elsősorban), Pázmányt, aki szerint „jó, ha van Erdély, mert különben a német a gallérunk mögé pök”, s a „nagy marha csontú” Bethlen Miklóst. Árva Bethlen Katát és Mikes Kelemen leveleit.
Néha elegendő, ha itt-ott könyveikben hosszasabban olvasgat az ember, és megtudja, mit jelent manap „shopokba járni, bizniszelni, pubokban drinkelni”, mint ezt többek közt Pilhál György egy glosszájában idézte.
Eljutottunk a: „Providenciaa! És egyenesbe jööön!”-ig, a hátul hangsúlyozó bébikék anglo-americomán visongásáig az elöl hangsúlyozó magyar nyelvben.
Kedves olvasmányaim – vértezetben – a nyugati ponyvák magyar fordításai. Ezekből kitetszik, hogy az átültetők kb. 50%-a így-úgy, meglehetősen ismeri a fordítandó idegen nyelvet, de a magyar nyelvben úgy járatos, mint Amerigo Vespucci vagy a szótárból-nyelvkönyvből tanuló vatikáni testőrgárda egyik tiszthelyettese.
Tanulságos az efféle nyelvelemző olvasás is.
Zalán Tibor
A költészet választhatatlanság a
-
Nem véletlenül húztam-halasztottam a válaszadást a Napút kérdéseire, nekem ugyanis bajom van válaszadással, már akkor, ha arra kéne mondanom valamit, hogyan látom a mai költészet olvashatóságának a határait, határokat, visszhangzik bennem a szó, a határkérdést nem tartom megragadhatónak, bennem egy másik kérdés lengedez helyette, amazt persze, a határkérdést, azért még előveszem, később, most inkább az írhatósággal foglalkoznék, mint olyannal, ha van, mert az olvasó, mint még olyan, ha van, a legkevésbé sem érdekel, bármennyire is arisztokratikus és genya a megfogalmazás, jóllehet nem kényeskedés és feljebbrangúság az ok, sokkal inkább az alkotás folyamatában megragadható különösség, hogy mármost kinek íródik a mű, ha egyáltalán íródik, és így sem fogalmaztam pontosan, mert arra akartam rákérdezni, hogy amikor írok, látom-e azt, akinek írom amit, és megvallom, nem látom, ez összes bátorságom és szélsőségem magyarázata ez akár, ha látnám, nem írnám, illetve nem én írnám, hanem ő, illetve nem ő írná, hanem velem íratná, ebből adódóan – nem adódóan – választ tudhatnék adni az olvashatóság kérdésére, amire nem fogok választ adni, mert épp azt akarom kifejteni, hogy nincs a látókörömben az olvasó, aki az olvashatóság ingatag feltételének értelmet tudna adni, de látókörömben van az, legalábbis azt hiszem, aki a művet létrehozza, aki kísértetiesen emlékeztet az íróra, noha az alkotás elkezdése pillanatától az égvilágon semmi köze egymáshoz e kettőnek, amolyan alterego-féle, ha ennek lenne, lehetne valóban megfoghatósága, nos, engem az írhatóság problémája izgat, nem az olvashatóságé, ezzel persze azt mondom ki, hogy nem a befogadásé, hanem az alkotásé, de erre rögtön felmentésem van, hogy az adott kor csak szemlélője, és nem alakítója a művészeteknek, értem ezen azt, hogy a kor elvárásaitól és olvasatlétrehozhatóságaitól függetlenül, a művészet a maga öntörvényei szerint kell hogy haladjon, azaz, olvasható avagy nem olvasható, olvashatósági-e, avagy olvashatatlansági, amolyan illuzórikus részletkérdés, amire nem várhatunk választ, és főleg megoldási stratégiát nem, legalábbis addig, amíg létre nem jön a művészeteknek az a kollektív formája, amely a kollektív művészetek fölbukkanása és elpukkanása idején, és valljuk be, ezek komoly és ideológiailag/filozófiailag megfontolt törekvések voltak, nem jöttek, mert nem jöhettek létre, és ha erősen belegondolunk, ez ma sem több illuzórikus hőbörgésnél, az írhatóság kérdése tehát, amibe nem zavar bele a befogadói réteg heterogenitása, nem az elvárásrendszerek
-
A kősziklán építkezés divatjának elmúltával, a homokon építkezés rossz dramaturgiájával szakítandó, a legjobb, ha az ember nem építkezik, pontosabban, nem építkezik semmin, a semmire is legfeljebb a semmit építi rá, ami voltaképpen a legmasszívabb és legtartalmasabb felület például a költészet bonyolult és mérhetetlen szerkezetei számára, ráadásul a semmi eredendően létező valami, nem valamiért kitalált, valamilyen alkalomhoz létrehozott, így azt vélelmezem, a költészetnek sem kell túlságosan sokat foglalkoznia azzal, építkezik-e valamin, vagy épít-e valamire valamit, ennek köszönhetően azzal sem, elköveti-e valaki azt a felelőtlenséget, még inkább könnyelműséget, hogy építkezését a költészet fundamentumán kezdi el kialakítani, miért is tenné, tekintsük gondolkodó lényeknek nyelvünket nagy részben ismerő és használó állampolgár társainkat, hiszen utóbbi kísérlet – itt azért nem tudok elszabadulni attól a gondolattól, hogy ilyen kísérletnek tekintsem gondolkodó lényeknek tekinteni állampolgár társaimat – olyasmire emlékeztet, mint amikor valaki a parfümje illanó felhőjére akarná festeni a szeretett nő arcát, azonban ha jobban megvizsgáljuk kiindulópontunkat, a költői építkezés/építés terepét az alkotói tapasztalaton képzelik el a kérdezők, látszólag más lesz ettől a baba fekvése, valójában még távolabb kerülünk a megválaszolhatóságtól, nem is lehet ez másképp, amíg a befogadói tapasztalatot nem szorítottuk valamilyen leírhatóságba, azaz, nem döntöttük el, mit értünk befogadói tapasztalaton, azt-e, mert érthetnénk akár, ami a befogadó, verset olvasó állampolgári egyedben, teszem azt az olvasás pillanatáig kultúra-törmelékként felgyülemlett, óvoda, a Pirike néni hosszadalmas meséi az udvaron Jancsiról és Juliskáról, ugyanez mondjuk a Ciróka Bábszínház előadásában buszos jutalomkirándulás formájában, általános iskola köpennyel és térdzoknival, betűvetés és a Madarak és Fák Napján elmondott nyitnikék-versek, gimnáziumi-szakközépiskolai-szakiskolai-iparitanulóiskolai penzumok, elrebegett költemények a walesi bárdokról és a nem leszek senkinek, nem leszek senkinekekről, erre rákalapozhatunk némelyeknek egy-egy egyetemet is, ami azért nehézkes, mert ott egy leendő orvosnak vagy vegyésznek ritkásan kell költészetet olvasnia, sőt, a tendenciák a költészet törlése, elfelejtése, haszontalansági fokának felismerése útjáni megtagadása felé mutatnak, egyedül a bölcsészkarok nevelik a tapasztalathoz a palántákat, vagy a tapasztalatokat a palántákhoz, ami is legalább annyira ember- és költészetidegen egyedek létrejöttéhez vezet, mintha sohase láttak volna verseskötetet élőben, legfeljebb tévében, a gyors át- vagy kikapcsolás előtt, csak ők egy fokkal rosszabbak még azoknál, akik szabad akaratukból nem élvezik a költészetet, vagy nem tudják élvezni, mivel kitanult nemélvezők, tenyésztett frigidek, akik meg is magyarázzák, miért alapul tapasztalaton az élvezetre, élvezkedésre képtelenségük, ebbéli hozamukban még arra is képesek, hogy maguk is a költészet előállító részlegében kezdjenek tevékenykedni, ehhez a kritikai gyakorlat és a befogadói elvárásszint-süllyedés minden lehetőséget megad mindenkinek, nekik, is, mert az szintén a nemélvezők és frigidek tapasztalatnak feltűnő hidegségén és alkalmatlanságán alapszik, ha már így, akkor kelletlenül el kell tekintsünk annak a tapasztalatnak a perdöntőségétől, amit oskolailag szedtek és szednek össze a költészet olvasói, magassági szinttől függetlenül ami így összeszedhető, mert ez leginkább a valódi tapasztalat hiányának az eltakarására szolgál, mintsem az eszközök felhalmozásával létrehozott élmény megismerésére és felmutatására, marad az olvasói tapasztalatnak az a lehetségessége, hogy mindenki önszántából, jó előre megfontolt szándék, hátsó gondolat és sandaság nélkül elolvas valamit, néha, időnként, és ebbe az olvasáshalmazba természetesen belekeveredhetnek irodalmi értékkel és érvényességgel bíró munkák is, tételezzük versekként ezeknek egy elenyésző részét, és az olvasási procedúrán úgy esik át az olvasó, hogy naivan és ártatlanul átadja magát az olvasatnak, nem mér, nem ellenkezik, nem ítél és finnyáskodik hivatalból vagy magánerőből, nem keres az olvasott műben politikai, etnikai, faji konnotációkat, magáért az olvasatért olvas, így ha látná magát, ebbéli elengedettségében, bizonyára elégedetlenül vagy szemrehányóan, még az is lehet, szégyenkezve csóválná maga fölött az összes fejét, szóval, egy ilyen olvasatot nyilván tekinthetünk befogadói tapasztalatnak, ám ha szembenézünk magunkkal, bár nem is magunkkal kéne szembenéznünk, hanem azzal a ténnyel, hogy a versolvasók töredékének legfeljebb a töredéke a szenvedélyből, élvezetből, magát átadásból olvasó, többsége a számító, annak ellenkezőjéből élő vagy annak legenyázásából profitáló hivatásos fanyalgó/rajongó, megrendelés és divattrend szerint működő pszeudo-olvasó, boldogtalannak kell az arcunkat látni, a befogadói tapasztalatra apellálni tehát éppoly reménytelen vállalkozás, mint folyó vízre házat építeni, hogy a szerkesztők által oly szeretett építkezési motívumon belül fogalmazzuk meg magunkat, leginkább a költőnek arra a fölismerésére hívnám fel a figyelmet, hogy az olvasói tapasztalat nagyon problematikus sokféleségére és sokféleképpen manipuláltságára egyetlen metaforát, konkrét képet vagy vizuális jelet nem szabad építenie, az olvasó nyilván megtévedt ember, aki nembeliségének egy szélsőséges, talán csak félreértelmezett átélési pillanatában azzal kacérkodik, hogy költészetet emel magához, pedig hát fordítva van a dolog, hiszen nem attól részegül meg az ember, hogy a bort ő issza meg, hanem attól, hogy ő nem a bor, ő csak az ember
-
Az olvasás miden bizonnyal az a luxus, amikor a szellemet összeengedjük egy teremtett világban megmutatkozó másik szellemmel, merő méretkezési vágyból, megismerési ösztönből, egyik a másikat birkózza, gyötri, emeli és leveri a földbe, mert gondolnám, hogy olvasás közben az olvasott világ legalább annyit tanul, profitál és tapasztal az olvasó beléje áradó létéből, mint amaz az ő teremtettségéből, szóval, az olvasás tiszta élettevékenység, választásból és elhatározásból eredeztethető, és ha ez így van, akkor én nem olvasok semmit évek, mi több, évtizedek óta, hiszen nem emlékszem, mikor vettem utoljára kezembe úgy könyvet, hogy a magam elszánásából készültem az
elolvasásához, amit tehát én olvasásnak vélek a magam gyakorlatában, az nem egyéb, mint irányított olvasásimitáció, mert minek is tekinthetem az Új Látószög szerkesztőjeként elolvasott műveket, jelen esetben két kéziratot, Horváth Orsolyáé az egyik, Molnár Andrásé a másik, minek a tucatnyi elolvasott mesekönyvet a Könyvpiacban fenntartott rovatom számára, minek a kiváló Jolanta Jastrzebska–Kemenes Géfin László-könyvet az irodalmi művek erotikájáról, melyet a Kortárs kritikai rovata várna
(Az írás megjelent a Napút 1999/4. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, vers
