Ernest Hemingway: Macska az esőben
Két amerikai tartózkodott csak a szállodában. Nem ismertek senkit azok közül, akik a szobájukból ki-be menet elhaladtak mellettük a lépcsőkön. Az amerikaiak lakosztálya a második emeleten volt, tengerre néző kilátással. Innen szintén rá lehetett látni a közparkra és a háborús emlékműre. Hatalmas pálmafák és zöld padok övezték a parkot. Jó időben egy festő mindig felbukkant arra a festőállványával. A művészeknek tetszett, ahogy a pálmák széthajlottak, és a hotelek ragyogó színei rákacsintottak a parkra és a tengerre. Olaszok érkeztek messziről, hogy szemügyre vegyék a háborús emlékművet. Bronzból készült, csillogott az esőben. Esett. Az eső lecsepegett a pálmafák leveleiről. A víz tavacskává képződött a kavicsos ösvényen. A tenger hosszú vonalat húzott az esőben, majd visszacsúszott a partra, ahol ismét felbukkant, majd újra vonalat rajzolt az esőben. Autók hajtottak el a háborús emlékmű felől. A túloldalon a kávézó ajtajában pincér álldogált, kémlelte az üres teret.
Az amerikai feleség az ablaknál állt, kitekintett. Jobbra, az ablakuk alatt egy macska kuporgott az egyik csepegő szélű zöld asztal alatt. Megpróbálta magát olyannyira összegömbölyíteni, hogy ne csurogjon rá a víz.
– Lemegyek, és megfogom azt a cicát – szólalt meg az asszony.
– Majd én – ajánlkozott a férje az ágyból.
– Nem, majd én. A szegény kiscica megpróbál száraz maradni az asztal alatt.
A férj folytatta az olvasást fekve, a két párnát az ágy lábához dúcolta.
– Ne légy vizes – mondta.
A hotel tulajdonosa, amint az asszony elhaladt az irodája előtt, felállt és meghajlással köszöntötte. Íróasztala a terem túlsó végében állt. Nagyon idős és magas ember volt.
– Il piove[1] – kezdte a feleség. Kedvelte a tulajdonost.
– Si, si, Signora, bruttó tempo.[2]
A férfi az íróasztala mögött állt, a sötét terem legvégén. Az asszony kedvelte őt. Tetszett a mód, amilyen halálos komolysággal fogadta a panaszokat. Tetszett a magasztossága. Tetszett, ahogy ki akarta szolgálni. Tetszett, ahogy hotel tulajdonosként viselkedett. Tetszett neki idős, kemény arca és nagy keze. Ezzel a mámoros hangulattal eltelve kinyitotta a szálloda ajtaját és kinézett. Erősebben esett. Esőkabátos férfi haladt át az üres téren a kávézó felé. A macska erre, jobbra lehetett. Talán megközelíthetné az eresz alatt. Amint megállt a kapualjban, esernyő nyílott ki fölötte. A szobalány volt, aki tisztán tartotta lakosztályukat.
– Nem szabad megáznia – mondta olaszul, mosolyogva.
Természetesen a szálloda tulajdonos küldte. Ahogy a szobalány felette tartotta az esernyőt, úgy sétáltak végig a kavicsos ösvényen, egészen a szobája ablakáig. Ott állt az asztal, az eső ragyogó zöldre mosta, de a macska sehol. Hirtelen rettentő csalódottság kerítette hatalmába. A szobalány rátekintett.
– Ha perduto qualque cosa, Signora?[3]
– Ott volt egy cica – válaszolt az amerikai.
– Egy macska?
– Si, il gatto.[4]
– Macska? – nevetett a szobalány. – Macska az esőben?
– Igen – felelt a nő – az asztal alatt. – Aztán: – Ó, mennyire akartam azt a macskát. Egy cicát akartam.
Amint a hölgy angolul megszólalt, a szobalány arca megfeszült.
– Jöjjön, asszonyom – mondta. – Vissza kell mennünk. Vizes lesz.
– Meghiszem azt – felelte az amerikai nő.
Visszamentek a kavicsos ösvényen, és a hölgy belépett az ajtón. A szobalány kint maradt, hogy összecsukja az esernyőt. Amint az amerikai lány elhaladt az iroda előtt, a tulaj az íróasztala mellett meghajolt. Most valahogy nagyon kicsinek és elnyomottnak érezte magát az asszony. A hotel tulajdonosa éreztette vele a jelentéktelenségét, ám ugyanúgy fontosságát is. Röpke pillanatra a rivaldafényben tündökölhetett. Felsétált a lépcsőn. Kinyitotta szobája ajtaját. George az ágyon feküdt, olvasott.
– Megtaláltad a macskát? – kérdezte, miközben letette a könyvet.
– Elment.
– Hova mehetett? – tűnődött a férfi, és a pillantása elrévedt.
A nő leült az ágyra.
– Annyira akartam azt az állatot – fakadt ki. – Nem tudom, miért akartam annyira. Akartam azt a kiscicát. Egyáltalán nem vicces az esőben egy szegény kiscica.
George folytatta az olvasást.
A nő átült a pipereasztalhoz, kezében kézitükörrel fürkészte önmagát. Tanulmányozta arcát, először az egyik oldalról, aztán a másikról. Majd a tarkóját és a nyakát nézegette.
– Mit gondolsz, jó ötlet lenne, ha megnöveszteném a hajamat? – tette fel a kérdést, majd tovább méregette magát.
George felnézett és rápillantott a nő tarkóján felnyírt fiús hajra.
– Nekem tetszik, úgy, ahogy van.
– Én már unom – felelte a nő. – Unom, hogy úgy nézek ki, mint egy fiú.
George változtatott fekvő helyzetén. Egészen addig nézte feleségét, amíg az el nem kezdett beszélni.
– Pimaszul jól áll neked – bizonygatta.
A nő lefektette a tükröt a komódra, odalépett az ablakhoz, kinézett. Sötétedett.
– Szorosan és egyenesen akarom összefogni a hajamat, és egy nagy kontyot kötni belőle hátul, hogy a nyakamon érezhessem – mondta. – Az ölembe akarok egy kiscicát, amelyik dorombol, mikor simogatom.
– Igazán? – érdeklődött George az ágyból.
– Olyan asztal mellett akarok ülni, ahol a saját ezüst evőeszközeimet használhatom gyertyafényben. Akarom, hogy kitavaszodjon, a tükör előtt akarom kifésülni a hajamat, akarok egy kiscicát, és néhány új ruhát.
– Ó, hagyd abba, inkább olvass valamit! – mordult rá George, majd tovább folytatta az olvasást.
Felesége kitekintgetett az ablakon. Már egészen sötét volt, az eső még mindig a pálmafákat verte.
– Mindenesetre, akarok egy macskát – hajtogatta. – Akarok egy macskát. Egy macskát akarok, azonnal. Ha nem lehet hosszú hajam, vagy más kedvemre való, akkor egy macskám csak lehet.
George nem figyelt rá. A könyvét olvasta. Felesége az ablakon keresztül szemlélte a fényt, amely megvilágította a teret.
Valaki kopogtatott az ajtón.
– Avanti[5] – pillantott fel George a könyvéből.
Az ajtóban a szobalány állt. Nagy teknőspáncélt tartott a kezében, amelyben egy macska addig helyezkedett, amíg megfordult a saját tengelye körül.
– Bocsánat – szabadkozott a lány –, a szállodatulajdonos kért meg, hogy hozzam fel a Signorának.
Nagy-Molnár Szilvia fordítása
[1] Esik.
[2] Igen, igen, asszonyom, nagyon csúnya idő van.
[3] Elvesztett valamit, asszonyom?
[4] Igen, egy macska.
[5] Tessék!
Nagy-Molnár Szilvia a 2015-ös Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Kotász Rita fényképfelvétele (2015)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
