Baley Endre: Létszonettkoszorú
Utassyné Horváth Erzsébetnek, Vathy Zsuzsának, akik megtiszteltek barátságukkal, és akik az első perctől hittek bennem
1.
Hajnali álmaim eltűntek rég,
ébredésem gondolattört pillanat,
a halványuló csillagpalást alatt
csak magányom leli bennem kedvét.
Idegen hangok, ismerős árnyak.
Másodperc-tűszúrások tortúrája
a feltépett idő végső zsoltára;
lélekedidergő vértelen vágyak.
Ébredj már végre, te téltemető,
sárgállnod illene, itt az idő!
Kóbor kikeletem ma sem ír nekem,
rám dermedt ez az átok hallgatás,
vörösen gyilkoló konok varázs.
Kvazárok mély csöndje hallgat szívemen.
2.
Kvazárok mély csöndje hallgat szívemen,
se tündér, sem angyal nem ül mellém,
senki nincs, akitől kérdezhetném:
Ha létem véges, miért van végtelen?
Hagyjatok hát élni, szótlan angyalok!
Mögöttem ég ötven év, nem elég,
huszonöt lobbanhatna lángra még,
másoknak hallgasson dermedt ajkatok!
Szinte hallom szárnyuk suhogását,
ahogy az ég pirkadat palástját
testükre öltve fölszállnak nélkülem,
hátrahagyva e kvazár-magányban,
hogy suttogva egyre csak skandáljam:
A hold múló tükre csupán életem.
3.
A hold múló tükre csupán életem,
emlékeim fakuló fényképe
elporlad, mint régi újság széle.
Felszínre tör belőlem a félelem.
Megváltottam jegyem, robog a vonat,
élni kell, menni előre, tudom,
mégis a sápadt holdfényt kutatom;
félelem íze mardossa torkomat.
Vajon mikor érkezik a pillanat,
meddig láthatom tükrében arcomat,
mikor mondják az angyalok, elég?!
Mennem kell tovább, ha még maradhattam,
visítva fordul a bolygó alattam;
Ördögi találmány, mókuskerék.
4.
Ördögi találmány, mókuskerék,
s ha végre megáll fáradt lábunk alatt,
retinánkra akad majd a pillanat,
míg másoknak tovább kéklik az ég.
Fölszállok most. Repít képzeletem
ölelni ezt az életnedvű bolygót,
csodálni fát, mezőt, folyót, pillangót,
ringani szélfodrú tengereken.
Meztelenül lebegni hullámokon,
nyári zivatarba fúrni homlokom,
repülnék, mint mesebeli sárkány.
Szállni szárnyak nélkül, tudom, nem lehet.
Képzeletem helyett csak a múlt pereg
holdnehéz szemhéjam mozivásznán.
5.
Holdnehéz szemhéjam mozivásznán
felsírok: éppen most születek újra.
Így szakad rám egy másik élet súlya,
anyám mellén, magzatmázas árván.
Vajon mit ad Isten, mi lesz utam?
Hányszor kérdeztem, de még most sem tudom,
szavak helyett hányszor ült csönd ajkamon,
meddig tart még ez az életfutam?
Mögöttem hagyva két emberöltőm,
naponta álmodom vissza bölcsőm.
Világot szomjazva, mint anyatejet
szívom magamba, ha a föld sóhajt,
s ha még huszonöt év rám görnyed, majd
őszhajú gyermekként nézem az eget.
6.
Őszhajú gyermekként nézem az eget,
és ha én sem leszek más, csak a múlt,
mikor nekem kötnek majd koszorút,
fentről írom tovább e kötetet.
A vízbe fúlt őszvégi napsugarak
nélkülem élednek márciusban,
ha a rügyruhájú múzsa csobban,
és fűzfadalában fürdik a patak.
Virágporharisnyás részeg méhek
döngicsélve csókolnak bibéket,
mezőkre csendül a lepkemenüett,
míg én az éjben csillaggá válva,
vigyázok gyermekeim álmára
a felhőpárnájú tündérnép felett.
7.
A felhőpárnájú tündérnép felett,
fényévek hallgatag oltalmában,
nem lehet boldogabb csillag nálam;
Lelkük illatozik virágok helyett.
Angyali hárfa égi szonátája
csendül az örökkévalóságon,
feltöri kozmikus szótlanságom,
csillagport hintve égi röppályámra.
De előttem máris újabb kép pereg,
gyerek vagyok újra, szigetvár-gyerek.
Eső esik, baktatok a járdán,
és mintha a Szent Rókus templom tornya
felhők fölébe napot varázsolna,
tarka táncra perdül egy szivárvány.
8.
Tarka táncra perdül egy szivárvány,
a templomtoronyban kondul a harang,
nyomában felszáll ötven szürke galamb,
a sarkon rám nevet egy cigánylány.
De én félszegen lehajtom fejem,
pedig a lány szép, haja szellőjáték
s ha felszállna a galambokkal, szállnék
én is vele; várna ránk a végtelen.
De nem mozdul, csak hosszasan néz rám,
míg én tétován lóbálva táskám,
tócsákat kerülve haza indulok.
Aztán szertefoszlik a szivárvány,
hogy folytatódjék az éji ármány;
Pereg az életem, akár a homok.
9.
Pereg az életem, akár a homok.
Az idő fogságában lebegve
két világ közt, nyughatatlan elme,
újra meg újra versírásba fogok.
Versem az élet szonettkoszorúja.
Fényremény jövőben fakul a múlt,
s a jelenben küzdve, én tébolyult,
várom, hogy a múzsa csókoljon újra.
Mégis feltörnek belőlem szavak,
versbe csordul újra a gondolat,
míg e galaxis velem együtt forog.
Ez a teremtett világ pulzusa,
s ha megszűnik egyszer e lélektusa,
talán magam is Istenhez indulok.
10.
Talán magam is Istenhez indulok,
elnyel örökre a csillagpalást,
magába rántva a szívdobbanást,
s nem gyilkolhatnak többé a hajnalok.
Mi lesz sorsunk, ha Isten elmenekült,
s egy másik bolygón dicsérik nevét,
hol egy új faj kezdi új életét,
mert megelégelte az emberi űrt?
Balga elme gondolatörvényei.
Tán a hajnal velem együtt elnyeli,
mint napsugár az éjjel énekét.
Odakinn a holdfény, szobámban a csönd,
és ha megszólal majd egy hang odafönt,
pirkadatra csupán emlék a lét.
11.
Pirkadatra csupán emlék a lét,
nem pusztít többé özönvíz, sem tűzvész.
Hol vagy már Kharon, te Akheron-révész?
Illés sem küldi értem szekerét.
Maradok hát ezen a világon,
hol a holdfény fűszálakon hempereg,
és hegyekről dalolnak a csermelyek,
de poklom mégis naponta járom.
Látnom kell mindent, hisz ebből élek,
pokol nélkül hogy becsülnék szépet?
Ezért kell járnom utam szakadatlan,
míg a vég pálcát tör fejem fölött,
és gyertyafényben, virágok között
lecsukott szemmel fekszem, mozdulatlan.
12.
Lecsukott szemmel fekszem mozdulatlan,
gondolatok helyett éber álmok,
mint percenként felizzó zsarátnok
villannak fel e tűz-jég kábulatban.
Lassan felőröl ez az inszomnia.
Lélekgalaktikus utazásra
invitált ma Zeusz büszke lánya,
a kilencedik múzsa, Uránia.
Virradjon már, szűnjön a sötétség,
madárfüttyben daloljon a kék ég,
csordogáljon napfény a pirkadatban!
Múljon a hajnal-tudathasadás,
hisz ha tovább tart ez az utazás,
félek, felszippanthat a csillagkatlan!
13.
Félek, felszippanthat a csillagkatlan,
elnyel és örökre magába zár
egy ismeretlen, távoli kvazár,
mert félelmeimnek rabja maradtam.
Kinyitom szemem, feslik az éjszaka,
sziluetteket rajzol a hajnal.
Új nap ébred, újabb pirkadattal,
s rigófüttyel ring az élet himnusza.
Jégcsap olvad, lecsordul az ereszen.
A hó alól, mint egy álmos szerecsen,
a föld tavaszba olvasztja fejét.
Megérkezett várva várt kikeletem,
arcomról az éjt mosolyba temetem,
talán van még e földön menedék.
14.
Talán van még e földön menedék,
s ha ezer álmatlan hajnal az ára,
verssel írom a halál homlokára:
Mellemen dagad még huszonöt év.
Életspirál – ez az ember sorsa.
Pillanatok mosolya, tövise,
de mégis sodorja egyre a hite,
míg befedi szemfedője gyolcsa.
S míg el nem takar engem is a gyolcsom,
áldom Istent, amiért ez lett sorsom,
dalba lélegezni a világot,
szavakba karcolni a csend illatát,
színekbe dalolni a föld sóhaját,
borítsák e bolygót versvirágok!
Mesterszonett
Hajnali álmaim eltűntek rég.
Kvazárok mély csöndje hallgat szívemen,
a hold múló tükre csupán életem;
Ördögi találmány, mókuskerék.
Holdnehéz szemhéjam mozivásznán,
őszhajú gyermekként nézem az eget,
a felhőpárnájú tündérek felett
tarka táncra perdül egy szivárvány.
Pereg az életem, akár a homok,
talán már éppen Istenhez indulok;
Pirkadatra csupán emlék a lét.
Lecsukott szemmel fekszem mozdulatlan,
félek felszippanthat a csillagkatlan.
Talán van még e földön menedék.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2012)
illusztráció: Szarka Hajnalka festményei (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
