Döme Barbara: A fánkos ember
Egy régi Camping bicikli pedálja, ötven zsák liszt és a két méter átmérőjű fánk. Ez maradt utánam. A finom fehér por kiömlött, elfedte élettelen arcomat. A konyha padlóját kettéválasztotta a fehér keréknyom, egyik oldalon a holttestem hevert, a másik arany fényben ragyogott. A helyszínelő rendőrök sugdolóztak, találgattak, olyan is akadt, aki titokban keresztet vetett.
Egy évvel korábban, a fülledt augusztusi napon ötemeletes tortát sütöttem munkahelyemen, a város legfelkapottabb cukrászdájában. Sokan alkudoztak rá, de végül magam vásároltam meg feleségem születésnapjára. Néhány nappal korábban tudtuk meg, hogy rákos. Arra gondoltam, meglepem valami különlegességgel, hadd érezze, hadd lássa, mennyire szeretem. Meg hát azt sem tudtam kiverni a fejemből, talán több alkalmunk már nem lesz az ünneplésre. Feleségem sírt, mint a záporeső, amikor meglátta az ajándékot. Elég lett volna egy lekváros fánk is, egy szál gyertyával, hüppögött. Amikor megnyugodott, elmesélte, gyerekként mindig arra vágyott, hogy egyszer egy egész fánkot megehessen, egyedül. Heten voltak testvérek, hét fánkra sosem futotta a családnak, az édesanyja mosónő volt, mindig másoknál dolgozott, otthon nem volt ideje sütni-főzni. Nem értettem, korábban miért nem beszélt erről, sütöttem volna neki fánkot, akár százat is. Akkor, ott megígértem, hamarosan megsütöm neki a világ legnagyobb fánkját. Megölelt, megcsókolt, nevettünk. Tökéletes pillanat volt. Ettünk a tortából, aztán lefeküdtünk. Másnap reggel vérben fagyva találtam rá a fekete-fehér kockás hideg konyhakövön. Felvágta az ereit. Hatvankét éves volt. A búcsúlevélben azt írta: nem akarta, hogy csúnyának és betegnek lássam, nem akart ilyen állapotban a terhemre lenni. Átgázoltam a hatalmas vörös tócsán. Addig térdepeltem mellette, amíg megkocsonyásodott a vér.
Feleségem rokonai a tragédia után nagytakarítást rendeztek a lakásunkban, a tortával együtt kidobtak egy régi Camping biciklit is. Útban volt, amikor a halottszállítók a fémtepsit ki akarták vinni a keskeny lakásajtón, mondták. Őrjöngtem. Szerencsére a kerékpárt sikerült kiguberálnom a szemétből, gondosan letisztogattam a vázat, előbukkant a karcolt szív. Benne két név: Tibi és Kató. Negyven éve vettük a biciklit. Hosszú évekig együtt használtuk, én kormányoztam, Kató mögöttem, a keskeny kis ülésen kacagott és közben szorította a derekamat. Amikor megvettük az első Trabantunkat, a pincébe került.
Feleségem temetése után depressziós lettem. Nem mentem dolgozni, csak ültem otthon és gondolkodtam. Egyre képtelenebb terveket gyártottam és egyre furcsább jelenéseket láttam. Hol a szekrény tetején, hol az ablakban, máskor meg az ajtófélfának döntött Camping biciklin ülve láttam mosolyogni Katót, aki még halálában is fánkot kívánt. Ezt ő maga mondta. Nem hagyhattam szenvedni, elhatároztam, nekilátok megsütni a lehető legnagyobb fánkot. Tervet készítettem, számoltam, kalkuláltam. Másnap órákon át dagasztottam a selymes, lágy tésztát, aztán gyengéden betakartam és türelmesen vártam, amíg duplájára nőtt. Végül száz fánkot sütöttem, hogy kikísérletezzem a tökéleteset. Így ment ez egy éven át. Az édes porcukros süteményeket nem ettem meg, inkább kosárba raktam, felültem a Camping biciklire, jártam a várost, csengettem, mindenkinek adtam, aki kért. A fánkos ember. Így hívtak. A valódi nevemre senki nem emlékezett, sőt talán már én sem fordultam volna meg, ha azon szólítanak. A bőrömből folyton zsírszag áradt. Elfelejtettem mosolyogni, csak dagasztottam, kelesztettem, sütöttem, tekertem, órákon át jártam a várost. Legtöbbször úgy hajtottam, mint egy megszállott. Csapódott mögöttem a sáros víz, a kertvárosban néhol olyan vörös lett a kerék az agyagos földtől, mintha vérben gázoltam volna. A hátam mögött azt híresztelték, megbolondultam.
Feleségem halálának első évfordulóján öt nap alatt ötven zsák lisztet cipeltem fel második emeleti lakásunkba. A tenyerem vérhólyagoktól lüktetett, a vállamról lejött a bőr. Bár rettenetesen elfáradtam, mégsem pihentem, nekiláttam bedagasztani a világ legnagyobb fánkját. Házi aranysárga baracklekvárt terveztem a közepére. Kató ismét megjelent a szekrény tetején, ült és kislányosan lógatta a lábát. Fény ragyogott körülötte, szárnyai voltak, finoman legyezgette magát, mosolygott. Elégedettnek tűnt. Komótosan felhajtottam az ingujjamat, cukros tejet melegítettem az élesztőnek. Hogy ezt követően mi történt? Nem emlékszem.
A temetésemen a rokonok arról suttogtak, megállt a szívem a rengeteg cipekedéstől meg az izgalomtól. Mások szerint belepusztultam a bánatba. Halálom valódi oka azonban örökre az angyal titka marad, aki előzőleg a szekrény tetejéről figyelt, majd órákon át térdepelt a holttestem mellett. Amikor látta, hogy végem, lefújta a bicikliről a port, felült rá, és hajtott. Eleinte billegett, aztán mögötte, a keskeny kis ülésen megjelent egy fénylő alak, és átölelte a derekát. Egyensúlyba kerültek. Az angyal így tekert tovább, csak egyszer nézett hátra, amikor valami koppant. Elhagyta az egyik pedált.
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
