Tanulmány

április 19th, 2016 |

0

Barta Zsolt: Kutyafejű tatár

Ezt a meglehetősen pejoratív jelzőt a magyar nyelvterületen tovább élő mondák, mesék elsősorban a tatárokhoz kötik. A kutyafej eredetére számos teória született az idők folyamán. Bartucz Lajos antropológus a koponyák torzításával magyarázta, de ez nem kielégítő, régészeti leletek sem támasztják alá. Más szakemberek (Beke Ödön, Gunda Béla) a kutyát, mint totemállatot vizsgálták, és ebből vontak le következtetéseket, de nem valószínű, hogy komolyabb összefüggés lenne a totemállat és az ellenségkép között. Talán közelebb jutunk a megoldáshoz, ha megnézzük a környező és a kissé távolabb eső országok népeinek szóhagyományát. A kutyafejű ellenség mondaköre erősen él az észt, finn, litván, román, bolgár, szlovák, horvát mitológiában, illetve szép számmal megtalálható az orosz bülinákban, népi énekekben is. Nyugat-Európában és a délszlávoknál elsősorban a keletről betörő lovas népeket illették ezzel a jelzővel, többek között a kalandozó magyarokat is. A délszlávoknál (nyilván a görög mitológia hatására) gyakran nevezik őket egyszeműeknek (Kikilop) és kutyafejűeknek is. A néphagyomány mellett a művelődéstörténet tanúságai szintén fontosak az ellenség megnevezésének kérdésében. A középkori nyugati és keleti kereszténység legendáiban, valamint ikonográfiáiban egyaránt megtalálhatóak a kutyafejű, embertestű szörnyetegek. A latin eredetű tartaros, tartar kifejezések, pedig pokollakó monstrumot jelentenek, így kézenfekvőnek tűnik, hogy a tartaros, tartar szavakból származik a tatár elnevezés. Ez utóbbi szó megoldása azonban korántsem ilyen egyszerű. Tatár törzs ugyanis valóban létezett, a mongolok titkos történetéből pedig tudjuk, hogy a mongolok legádázabb ellenfelei voltak. Ennek a harcias törzsnek tagjai mérgezték meg hajdanán Temüdzsin, a későbbi Dzsingisz kán apját, Jiszügej Bátort. Sorsuk 1202-ben teljesedett be, amikor Dzsingisz kán több kisebb hadjárat után végleg leszámolt velük, az életben maradt férfiakat pedig egy szálig kiírtatta. Bár a gyerekeknek és az asszonyoknak megkegyelmezett, a tatár törzs egyszer s mindenkorra megszűnt létezni. Különös hát, hogy több mint harminc évvel a tatárok eltűnése után éppen legfőbb ellenségükre aggatják egykori elnevezésüket az európaiak. Különös, de ettől függetlenül elképzelhető. Mint ahogy az is, hogy létezik még egy magyarázata a kutyafejűségnek is, és ez a mongolok nyelvében rejtőzik. Avatatlan fül számára ugyanis a mongol nyelv kétségbeejtőnek hangzik, így a magánhangzók kiejtésével meglehetősen csínján bánó beszéd akár kutyaugatásnak is tűnhet, támadás és pánik esetén pedig mindez együtt azt sugallhatja, hogy egymással ugatva kommunikáló, tehát kutyafejű ellenség támadt az országra. Feltételezésünket az alábbi történetek is alátámasztják:

„Gyöttek a tatárok, ugyi ilyen lóháton közlekedtek. A magyarok felvették a harcot az ellenséggel, es próbálták kihallgatni űket, hogy miket is mondanak egymásnak harc közben. Hát, egy szavukat sem értették, de nem is lehetett, mert csak ugattak, nem emberi szóval éltek. Meg is ijedtek csúnyán a magyarok, mert azt gondolták, nem is emberek ezek, hanem kutyák!” (Gáborján)

„Még a nagyanyámék mesélték, ők is hallották valahonnan, hogy amikor bejöttek a kutyafejűek, mert csak így nevezték ezeket, azzal ijesztgették a népet, hogy ugattak beszéd helyett. Mindig sötétben támadtak, oszt nem is lehetett látni őket, csak a nagy csaholást hallották a király emberei. Azt is mesélték az öregek, hogy a kutyafejűek megették a holtakat, akiket lenyilaztak. Megették, oszt harcoltak tovább.” (Konyár)

„Elfogtak Béla királyék egy tatárt, aki ki akarta lesni őket. Elfogták és a király elé vitték. Látja Béla király, hogy emberi fej helyett kutyafeje volt az illetőnek, nem is tudtak vele beszélni, mert csak ugatott az mindenre. Le is vágták nyomban, és mondta a Béla király, hogy nem emberek ezek, hanem állatok. Azért öldösték a magyarokat, mert nem emberek voltak, nem számított nekik.” (Muhi)

Az utóbbi történet átvezet a kutyafejűség külalakként való megjelenéséhez.

„Az öregek eleget emlegették a tatárokat, a kutyafejű tatárokat. Mondták, hogy azoknak olyan vót az ábrázatjuk, hogy szinte írtózat vót ránézni, s, hogy olyan vót az orrik, hogy még messzeszünnen es kiszagolták, hogy hol vannak elrejtőzve a népek. S aztán persze, ha megkapták, mindjárt megölték.” (Bükkhavas pataka) [1]

„Azt mondták, hogy a tatároknak olyan vót a fejük, hogy meg vót borotválva, s csak hátul vót egy kicsi haj itt. Úgy hívták: a kutyafejű tatárok.” (Kóstelek)[2]

„Hogy igaz vót e, nem tudom, de azt mesélték régen, hogy még IV. Béla idejében megtámadták az országot a tatárok. Szép nagy szál emberek voltak mindannyian, csak éppen a fejük nem illett a testükhöz. Olyan fejet viseltek, mint a kutyák, nagy agyaraik voltak, meg hegyes fülük. Hogy tehettek rá sisakot azt nem tudom, de kellett, hogy legyen rajtuk, mert minden csatában ők győztek. El is pusztult Magyarország teljesen.” (Mezőkövesd)

Néhány szövegben összemosódik a tatár és a jóval későbbi török betörés emléke, a végeredmény pedig furcsa egyveleget alkot:

„Az egri vár ostrománál történt, hogy Dobóék elfogtak néhány törököt, akik valahogy bejutottak a várba. Akkor látták csak, hogy olyan a törökök feje, mint a kutyának, meg beszélni sem tudtak, csak vonítottak keservesen, amiért fogságba estek. Nem volt mit tenni, levágták őket, a fejüket meg visszadobták a többi közé: Nesztek kutyafejűek, ez lesz a sorsotok! Nem is tudták bevenni azok a várat, örült is neki a Béla király!” (Szék)

„Vívták vissza a Buda várát a magyarok, valamikor ez még a régiségben történt. Nagyon sok magyar odaveszett, a török meg csak nevetett kérem a markába. Aztán valahogy csak bemászott egy osztag magyar huszár valahogy a várba, oszt kinyitották a kapukat, hogy tóduljon be a sereg. Be is mentek, oszt puskalövés nélkül elfoglalták az egészet. A törököket meg falhoz állították, oszt akkor látták csak, hogy valami nem stimmel velük, kérem. Nem emberek voltak azok, hanem kutyák, legalábbis a fejük az volt, csak a testük volt embertest. Mondták is akkoriban, hogy a török azért olyan szívós, mint a kutya, mert a fejük is az.” (Szék)

„Támadták a végvárakat ezek a törökök. De nem tudták elfoglalni azokat, mert már messziről meghallották a magyarok, hogy jön a török, mert olyan csaholást csaptak, hogy azt messziről lehetett hallani. Mire odaértek a várhoz, már felkészültek a magyarok, nem is tudták elfoglalni csak azokat a várakat, amelyeket elárulták a magyarok. Mert ilyen is akadt azért.” (Muhi)

„Volt ugye ez a tatár-török támadás Magyarország ellen. Annyian jöttek, hogy nem is tudta a király, a magyar király, hogy mit tegyen. Vót neki egy ilyen jósa, egy ember, olyan táltos féle. Az mondta neki, hogy tegyenek ki csontokat arra, amerre ezek a tatáros törökök járnak. Nem értette ezt a király, de megcsinálták. Hát megállt a csontoknál a sereg, oszt felfalták mindet, mert kutyafejük volt, és csak csontokkal táplálkoztak. Osztán, mialatt falatoztak a kutyafejűek, rajtuk ütöttek a magyarok, meg is ölték a nagyját, oszt ki is takarodtak az országból.” (Csokvaomány)

Bármilyen furcsa, de a kutyafejű tatárokhoz fűződő régi beidegződés és félelem még a XVIII., sőt a XIX. század közepén is működött. Amikor 1717-ben, II. Rákóczi Ferenc bujdosó kurucai új, Habsburg-ellenes felkelést szerveztek, a török Porta segítségül tatár segédcsapatokat küldött, akik be is törtek az országba. Bár a felkelés elmaradt, a tatárok megjelenésének hírére pánik tört ki Szatmár, Ugocsa, Bereg és Máramaros vármegyékben, valamint Erdély északi részén. 1849. július 15-én pedig, amikor Görgey Artúr seregével Nagymarosra érkezett, a lakosság kutyafejű tatárok megjelenéséről beszélt. Hamarosan kiderült, hogy a „szörnyek” az orosz csapatok Kaukázuson túli muzulmán lovasezredének a katonái voltak.

[1] Magyar Zoltán: A kutyafejű tatárok. In: Nagy Balázs (szerk.): Tatárjárás. Budapest, 2003. 294. p.

[2] Magyar: 294. p.

Részlet a szerző “Megrészegítették kardjukat a vérrel…” c. kiadatlan tanulmánykötetéből.

Illusztráció: A sandomierzi katedrális freskója a lengyelországi tatárdúlásról

Cimkék: tanulmány

Feltöltötte:

Kállay Kotász Zoltán

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →

Dörgő Tibor: Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar kritikai fogadtatása →