Próza

április 18th, 2016 |

0

Könyvfesztiváli vendégeink

1. Radu Aldulescu: A népirtás krónikái

Radu Aldulescu (1954, Bukarest). 1993-ban debütált, első könyvéért azonnal díjat nyert. Utána hét regény; a 2012-ben kiadott s most a budapesti könyvfesztiválra magyarul is megjelenő A népirtás krónikái megkapta az „Augustin Frățilă”-díjat, illetve a Kortárs Román Regény Szakkollégium “legjobb regény” díját. A Jeruzsálem prófétái című regényét 2015-ben ugyancsak a Napkút Kiadó gondozta. Mindkét mű fordítója: Kirilla Teréz.

„A kommunizmus olyan gonoszság volt, amely egy még nagyobb gonoszságot idézett elő. A népirtás krónikái az Iliescu–Constantinescu–Băsescu korszakra teszi fel a koronát. Az említett személyek árnyékában meséltem el mindazt, amit átéltem” – vallja az író. Reflexiói árnyalt humanista értéktudatosságát mutatják, mely az európai szellemiség alapját képezi.

Laurian lepötyögte egy „Krónika” első bekezdését: A kommunizmusról, húsz évvel a forradalom után elmondhatjuk, hogy olyan rosszat jelentett, aminek megvoltak a maga jó oldalai, mert visszatartott egy sokkal rosszabb folyamatot, amelyet a román emberek most sokszorosan is a saját bőrükön tapasztalnak meg. Jaj szegény románnak, a szerencsétlen folyton hátra… A nemzeti költő jövőbelátó szelleme örökké kísér minket… A mondatot függőben hagyta, s megkérdezte magától: Voltak egyáltalán jó oldalai a kommunizmusnak? Természetesen voltak, de semmi késztetést nem érzett arra, hogy kifejtse ezeket. Nincs semmi sajnálni való benne, ezért kitörölte és újra fogalmazta az eredeti gondolatot: A kommunizmus az a fajta gonoszság volt, ami valami még gonosszabbat generált. Tovább folytatta az írást, belemelegedve az okok és következményeik logikai láncának taglalásába, mely által evidens igazságokra derített fényt, az aktuális politikai osztály által homályban hagyott vagy misztifikált igazságokra. Laurian átadta magát a hivatástudatának, e mindennapi rutinnak és szórakozásnak, melynek bevallott célja a politikai vezető réteg által legalizált társadalmi-gazdasági népirtásnak az ábrázolása. Nem szabad elfelejtenie az aljanép tragédiáját, ahonnan fölemelkedett, nehogy a sors újra oda vesse vissza.

Miközben írt, a gondolatai messze szálltak. Brîndușa, igen, a jómód és a luxus, amit a felesége számára biztosított, a ringyóság csúcsára röpítette a nőt, ahonnan kétségtelen, hogy egyszer a mélybe zuhan, és szilánkokra zúzza magát. Olykor úgy látja, a nő magával rántja majd őt is. Tizenhat éve, amióta együtt élnek ugyanazon tető alatt, Laurian előtt sosem rajzolódott ki egy közös jövő képe a törvényes feleségével. Amikor magába nyelte a múlt penészes félhomálya, házasságuk jövője olyan sötétségbe süllyedt, ahol egyre nagyobb pánikban botorkált.

Ha hátra tekintett, alig ismert magára. Rémült naivitás jellemezte, mellyel az ostobaságát álcázta; egy költői ambíciókkal bíró fiatalember volt, aki vért izzadt azért, hogy szinten tartsa magát a bukaresti lapok kavalkádjában, ahová egyébként naponta ingázott szülővárosából, Pitești-ből. Ez az ingázás a vérévé vált még a forradalom előtt, amikor irodalmi körökre járt Bukarestben, mondhatni a második természetévé, melynek volt némi mérgező jellege is. Elege lett aztán, nem érezte többé úgy, hogy bármi dolga is lenne Bukarestben. A folytonosan változó, átalakuló idők mintha elsiklottak volna mellette. Azon változás után, amit a forradalom hozott az életébe, fölkínálva neki a lehetőséget, hogy újságíróvá legyen, egy másik változást kezdett kívánni és várni. Volt egy megérzése, valami arra ösztökélte, hogy a környéken, a vidéki sajtóban keressen munkát magának. Kockázatos elhatározás volt, jó is, rossz is, nehezen belátható következményekkel. Visszatelepedett a szülővárosába, Isten pedig elvette az eszét, és huszonnégy évesen megnősült. Brîndușa – szinte egymás karjába hullottak, s mintha csak azért tették volna, hogy kölcsönösen támogassák és segítsék egymást, hogy tartsák egymásban a lelket… Ám mindezek a dolgok nem igazán illettek a férfihoz. Inkább az öregsége idejére, talán negyven éves kora után lett volna szüksége hasonlóra, ám Brîndușának megfelelt, hiszen ő már a gimnázium utolsó előtti évében felnőtté vált, el tudta képzelni magát társnak, feleségnek és anyának, ugyanakkor a továbbtanuláshoz is vágyat és erőt érzett magában. A férfi megrontott egy éretlen, kiváló adottságokkal megáldott kiskorút, aki egyszerre vett tervbe mindent, családot, gyereket, egyetemet… Valamennyire hibásnak is érezte magát, amiért naivitásban nem tudott úrrá lenni a helyzeten. Mire magához tért a kábulatból, már két gyermek apja volt. Mit tettél velem, Brîndușa? Mire az: de te mit tettél velem?

Azóta csaknem bármilyen nővel lefeküdt volna a hites feleségén kívül, noha esze ágában sem volt megkérdezni magától, jól vagy rosszul teszi-e. Ezek a nők, akiket oly gyakran cserélt, ahányszor csak lehetett, fölélesztették az életerejét és a bátorságát, mellyel a problémái fölé tudott emelkedni, hogy ne szaladjon világgá. Akkoriban albérletben laktak. Három év alatt tíz főbérlőt cseréltek. Az újságírással egyre kevesebbet lehetett keresni. Hét évvel a forradalom után úgy tűnt, az embereknek elegük van az újságokból. Valamerre mozdulnia kellett volna, de nem tudta mi felé induljon el. Körbe-körbe valamennyi út le volt zárva: a gyerekek kicsik voltak, Brînduşa egyetemre járt, amihez foggal-körömmel ragaszkodott, ám ez az egész a férfi pénzét emésztette. Miféle pénzt? Részegeskedésre és latorkodásra költötte azt a pénzt, e két bűnös szenvedély tartotta életben. Egyébként megfulladt volna, de ez más lapra tartozik. Elképesztő, hogy lehetett olyan ostoba, hogy lemondjon Bukarestről, ahol legalább látszatmenedéket talált volna, esélyei lettek volna az előmenetelre, és talán több fizetéssel kecsegtető munkára is. A bukaresti sajtó világában lenne néhány barátja, akikhez segítségért fordulhatna, ha visszatér oda. Csakhogy közülük nagyon kevésnek vannak lehetőségei is, és végül egyiket sem találta túlzottan segítőkésznek. Ott az emberek hajszoltabbak, kétségbeesettebbek és kegyetlenebbek, mint vidéken, ahol mindenki ismer mindenkit, még ha csak látásból is, magyarán érezheted magad úgy, mintha egy nagy családi körben élnél. A fővárosi sajtó világa is egyfajta család volt, de az olyanok számára, mint ő, zárt kör volt. Kívül rekedt. Nem vezetett út visszafelé. Úgy várt valamire, mint aki a saját ítéletére vár, közben a Pitești-i Krónikánál napszámoskodott, riportokat írt az utcára borított szemétkupacokról és a polgármesteri hivatalnak a szemétszállítókkal vívott harcáról, a kóborebek helyzetéről, valamint a koldusok számának rohamos szaporodásáról. Egyébként kötelességtudón és odaadóan végezte a feladatát, de a minimálbér, amit kapott, nem engedte levegőhöz sem jutni. Egész egyszerűen elfogyott a levegője. Hamarosan megfulladt volna. Talán épp ez volt az ítélet, ami várt rá.

De lám csak, végre az ő utcájában is kisütött a nap. Három évnyi megalázottság, gyötrelmes munka, szorongás, csömör, részegeskedés és önámító latorkodás után… Sőt, voltaképp hét év után, ha még hozzáveszi azt a négy évet is, amit Bukarestben töltött a Glasul Revoluției, Baricada, Drapelul, Expres, Viitorul Liberal, Cațavencu, Românul, Drepatatea, Adevărul, Infractorul, Gardianulés még ki tudja hányféle napilap és egyéb sajtóorgánum alkalmazottjaként vagy külsős munkatársaként. Sehol sem találta a helyét, arról nem beszélve, hogy az említett sajtótermékek egyik napról a másikra szűntek meg, illetve részben vagy teljesen nevet változtattak, lecserélték a főszerkesztőt és az újságíró-gárdát. Hét éven át koptatta tehát magát, míg akcióba nem kezdett azzal a személlyel karöltve, akit bizonyára a Gondviselés terelt az útjába: Doru Bădănău, volt rendőr és szekus, akiből tehetős üzletember lett, és az egyik szabadkőműves-páholy tagjává is választották.

Ismerte. Közel egy évvel a forradalom előtt ismerte meg egy pitești-i irodalmi kör találkozóján. Akkor Doru úr azon csodálat okán szólította meg, amelyet Laurian egy vers felolvasásával keltett vegyes hallgatósága előtt – voltak köztük tanulók, diákok, nyugdíjas tanárok, ez utóbbiak valósággal megrémültek a szabadszájú kifejezések hallatán, amelyeket ez a pimasz kölyök engedett meg magának, aki olyan nagy költőnek képzelte magát, noha még odáig sem jutott el, hogy az érettségit letegye. A verssor, ami vélhetően balzsamként hatott Doru elvtárs-úr lelkére (mondd nekem csak úgy egyszerűen, hogy Doru), így hangzott: Szűz lányok vaginájában keressetek. Amint az várható is volt, a verssor nagy vitákat kavart. Lauriannak most mégsem akaródzott azon erőlködnie, hogy ezeket felidézze magában. Jól emlékezett viszont az akkori Dorura: valamivel idősebb, úgy harminc év körüli lehetett, egy barna hajú, ollóval művészien nyírt bajuszú, kifejezéstelen tekintetű alak volt, aki a szűk szemrésével mintha folyton egy réz sisakrostély alól leskelődött volna. Majdnem egy fejjel alacsonyabb volt, mint Laurian, aki a maga száznyolcvanöt centis magasságával sokakra a magasból alátekintve nézhetett volna. Ám a fickó atlétatermetű volt és gyors, rátermettséggel és feltűnően jó állóképességgel megáldott, ami az első pillanattól fogva zavarba hozta újdonsült ismerősét. Vajon buzi lehet? Rövidesen megtudta, hogy még annál is rosszabb. Szekus volt, aki már valamilyen hivatalt is betöltött a Megyei Kulturális Bizottságban. Egy fényes jövő előtt álló fiatal szekus lépett tehát érintkezésbe egy fiatal, ígéretes költővel, aki a bukaresti és pitești-i irodalmi körökben forgolódott és elég elevennek látszott ahhoz, hogy beszervezze besúgónak. A viszonyuk szívélyes volt, úgy beszéltek egymással, mint férfi a férfival és hazafi a hazafival. Lauriant föllelkesítette a bizalom, amit kapott, és jelentősnek számító megbízatása is. Hét hónapon keresztül négy jelentést írt néhány olyan költőről, akik szembeszálltak Ceaușescuval és a cenzúrával, amiért a köteteiket visszatartották a kiadóban. Nem tudták megjelentetni a műveiket, az idióták és kretének, mégis mit képzeltek magukról?

Kegyelmi pillanat volt. Kiválasztottnak érezte magát. Hallotta, és most be is igazolódott számára, hogy a titkosszolgálat a tehetséges embereket keresi. Akárhogy is van, az ő kezükben a kés és a kenyér, örülhet az ember, ha neki is szelnek egy darabkát. A kezükben vagy. Annak a kegyelmi pillanatnak a revelációja még utólag is hagyott benne nyomokat, jóllehet sok évvel később megtudta, hogy néhány társa az irodalmi körökből arra használta alkotói tehetségét, hogy feljelentéseket készítsenek róla, olyan szavakat adva a szájába, amelyek a szocialista államra nézve lehetséges veszélyforrásnak tüntették őt föl. Állítólag azt mondta: a vaginákban keressetek engem, ahová a kommunisták elől bújtam el, no hát, egyáltalán nem emlékezett rá, hogy ilyet mondott volna, noha az a bizonyos hely valóban rejtek- és menedékhely volt, amit sokan igénybe vettek, különösen azok, akik később azt mondták, hogy a diktatúra megpróbáltatásait a kultúra ereje révén állták ki, egyébként pedig ez az egész hepaj a titkosrendőrséggel csak egy játék volt, titkos fogócska és orosz rulett, mely mindannyiuk számára garantálta a félelmet, és a golyót annak, akit éppen elér. A forradalom a Szekuritáte démonizálásával a visszájára fordította ezt a játékot, miközben a szekusok a saját dolguk után néztek, virágoztak és gyarapodtak olyan iramban és mértékben, amiről atyáik még álmodni sem mertek volna a vérszomjas diktátor idején, s mindebben megint csak az értékes, tehetséges emberekre támaszkodtak. Laurianról, úgy tűnt, megfeledkeztek. De meddig, Istenem, meddig? Szüksége lett volna néhány cáfolhatatlan jelre, hogy hinni tudjon, de akkor sem, még akkor sem történt semmi… Miközben arra az okkult entitásra várt, arra a lényege szerint isteni jelre, mely kihúzza az embert a nyomorból, hogy a hullámok hátára emelje, Doru Bădănăuval többször is keresztezték egymás útját a városban, beszélgetés közben felemlegették a régi időket, de csak néhány percre álltak meg, mert a régi ismerős folyton üzleti ügyekben rohangált. Az idő pénz, s azt mondja, sokat dolgozik s még annál is többet futkos az intéznivalók után, ahogy egyébként Laurian is tette, aki azonban Doru úrtól s a hozzá hasonlóktól eltérően elveszítette a megbecsülését önmaga iránt, nem hitt többé az újságírói tehetségében, olyan gondolatokkal és képességekkel volt megáldva, amelyek úgy látszik, senkinek sem kellettek.”

Kirilla Teréz fordítása

2. Petra Soukupová: Eltűnés

Petra Soukupová (1982) a legsikeresebb kortárs cseh szerzők közé tartozik. Számos rangos díjat nyert, és az olvasók körében is rendkívül népszerű. Könyveiben bonyolult családi kapcsolatok felszíne alá nyújt betekintést, a kritika különösen dicséri pszichológiailag pontos jellemrajzait. Második, Eltűnés című könyve, mely három elbeszélésből épül fel, a Könyvfesztiválra jelenik meg magyarul a Napkút Kiadó gondozásában. A fordítást J. Hahn Zsuzsanna készítette.

A szerző április 22-én 5 órakor dedikál a Cseh Centrum standjánál.

“Pavlína benéz a nappaliba.

– Leviszem Pulcsit.

Nagymama: – Kedves tőled, Pavlínka. – Csak odapillant, nem hagyja magát zavarni a sorozata nézésében.

Anyu: – Csak ne úgy gyere, mint utoljára.

Pavlína elvigyorodik és kihátrál, megy felvenni a cipőjét, zavarban van, nem tudja, anyu arra gondol-e, hogy a múltkor részegen jött haza? Akkor hogy lehet, hogy nem szólt semmit, amikor észrevette? Vagy arra gondol, hogy későn jött? Vagy csak blöfföl?

De az anya mindet gondolja egyszerre. A nagymama meg folyton mindent kiszúr. Csak megvárja, hogy a sorozatot megszakítsa a reklám. Addigra Pavlína már elment.

– Valahogy nagyon ki volt festve, nem?

– Ugyan.

– Rossz korszakban van, nehogy valami butaságot csináljon.

– Te csak ne félj.

– Csak aztán ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek.

– Nem fogom.

Egy pillanatnyi csönd. Na, ezen is túl vagyunk, gondolja az anya.

– Remélem, nem akarod hagyni, hogy a fiú… ott maradjon.

– Nem.

– Még csak gyerek, nincs elég esze. Neked kell, hogy legyen.

– Karel gyorsan rá fog jönni, hogy nem neki való az apukaszerep. – És az anya nem tehet róla, de az apuka szót sokkal nagyobb rosszindulattal mondja, mint amennyire ki szeretné mutatni az asszony előtt. – És megunja az egészet. Vagy Vojta jön rá.

– Pedig valakinek az apukája volt.

Mit mondhatnék erre, talán azt hiszi, nem tudom, hogy volt saját fia, a saját feleségével, akiről gondoskodott, és ezeket az éveket már senki nem adhatja vissza Vojtának, és ki tudja, kárpótolja-e.

– Hogy akár sírhatsz is majd az eredményen. Mert az ott mindent megenged neki, a fiú meg a végén majd mindenért téged okol.

– Azt mondtad, Vojtával ennél rosszabb már nem is lehetne.

– De azt nem gondoltam, hogy ekkora baromra bízod.

Az anya ránéz, ő nyugodtan köt, mintha az égvilágon semmi nem lenne, és közben ilyen baromságokat hord össze.

– Miért, talán én hagytam őt ott? Talán ott akartam őt hagyni? Ő nem egy doboz, amit leraksz valahova, és akkor ott marad.

Még mindig köt. Tiszta Buddha. Így hát az anya hozzáteszi:

– Ha te nem lennél, ez az egész nem történik meg.

– Dehogynem, te is tudod, de fogd csak a nagymamára, rossz életet éltél, és azt várod, soha nem fizetsz meg érte?

Az utolsó szent. Ő meg csak a rosszul sikerült lánya. De ha már ez maradt, megpróbáljuk megjavítani.

– A francba! – az anya nem bírja ki. – Mit akarsz tőlem, anyu?

Legalább abbahagyta a kötést. Talán egy pillanatra.

– Hogy soha többé ne legyél boldogtalan – mondja olyan komolyan és őszintén, hogy az anyának kedve lenne sírni. Nézi, hogy dolgoznak az ujjai, a százharmincadik kabátka a kutyának.

– Anyu, én nem mondtam, hogy gyere ide, boldogtalan vagyok.

– De igen, csak nem akarod beismerni.

– Százszor boldogabb voltam, mielőtt idejöttél. Minden miattad szaródott el! Vojta megbolondult, Pavlína úgy néz ki, mint egy szökött fegyenc, és te azt hiszed, boldogabb vagyok? Komolyan azt hiszed?

– A kelésnek is ki kell előbb fakadnia, mielőtt meg lehet gyógyítani.

– Én nem vagyok kelés!

Az anya kitépi a kezéből a kötést, és akkor az asszony végre rendesen ránéz, hallja, ahogy a kötőtűk kicsúsznak és csörömpölnek a földön, de már nem mond semmit. Az anya áll fölötte, és igyekszik összeszedni a gondolatait. De nem nagyon sikerül. Az elkezdett kabátkát is ledobja a földre.

– Egész idő alatt gyűlöltem Jindrát, hogy otthagyott engem, ahelyett hogy én is megtettem volna. Nekem is el kellett volna tűnnöm, és csak karácsonyi lapokat küldenem. Soha többet nem kellett volna hogy lássalak. De, anyu, én megteszem, esküszöm, ha nem hagyod ezt.

És elmegy.

(…)

Az anya lefekszik és olvasni próbál, de nem tud odafigyelni. Talán meg kellett volna tennie, összeszedni a bátorságát és Jindra után menni. És most lehetne egy tengerparti háza. Csakhogy amikor erre rájött, egy évvel később és egy Pavlínával több volt, mint mikor Jindra írt, mi van, ha egy évvel később már elévült, mi van, ha már nem áll az ajánlat.

Egy, a fiókban véletlenül talált képeslap. A cérnák és spulnik és a gondosan elrakott szalagok között. Ha nem szakadt volna le a gomb a blúzáról, amikor épp látogatóban volt az asszonynál, akkor talán soha nem találja meg.

Jiřinka, gyere, gyere utánam, gondoltam rád tizenhetedikén, hogy biztosan ünnepelsz. Már nagylány vagy! És van itt számodra egy szuper ajándékom, képzeld el, lakhatsz nálam, van szabad hely, Lucie kiköltözött. És csak két kilométerre van a tenger, de itt senki sem fürdik, mert most tél van, és így is 24 fok!!!!!!, tiszta hülyének néznek, amikor úszni megyek.

És még egy meglepetés, a grillpartin Sid anyukájánál Sid azt mondta, keresünk együtt lakást! Ahogy befejezte az egyetemet. Annyira boldog vagyok!

Jiři, ne hozz magaddal semmit, itt minden van.

Gyere a nővéred után.

Jindra.

Kis betűkkel, már alig fért oda a képeslapra, p. s. üdvözlöm őt is.

Akkor elolvasta, a dátum egy évnél régebbi, kezében fekete cérna, és az udvaron a babakocsiban felébredt Pavlína és bőgni kezdett. És az anyja már kiabál: Jiřka, Jiřka! A képeslapot gyorsan a zsebébe gyűri, az Opera épülete van rajta, ami neki egyáltalán nem tetszett. De a képeslapot félbehajtva néhány évig a pénztárcájában hordta, amíg a vonaton el nem lopták a táskáját.

Még azon az éjszakán, mikor az asszony elaludt, átkutatta az egész irattartó szekrényt. De mást már nem talált. És úgyis hiányzott az utolsó lökés, hogy összeszedje a bátorságát. A Luboš által hátrahagyott lakás, a kisgyerek, az anyanyelv, biztonság.

Talán most még lehetne. Hiszen még nem olyan öreg. Ott újrakezdeni. Úszni a tengerben. Pavlína elmegy Amerikába, és lehet, hogy ott akar majd maradni. A nyári szünetre jár haza hozzájuk. És ő majd az erkélyről nézi a hajókat Vojtával. Ez aztán neki való lenne. És aztán egy kis hajót meg is vennének.

A hálószobába bejön az asszony.

– Ha nem vigyázol a lányodra, úgy fogsz járni, mint én.

Helyben vagyunk, százszor elmondta neki, de ő akkor is figyelmen kívül hagyta, még mindig úgy néz, mint a szemellenzős ló, az ő igaza az egyetlen, ha pórázra kötötte volna Jindrát is, mint Tappancsot, akkor még most is ott lehetne. Nem ismételgeti többet.

– Ha én vigyáznék rá, legalább egyikőtök jól járhatna.

Az anya megvárja, míg az asszony lefekszik. Aztán feláll, újra felveszi a szemüvegét, fogja a takarót és lefekszik a kanapéra. Mert mellette még gondolni sem lehet a vitorlás hajóra.”

Részlet az Egy kis időre című elbeszélésből, fordította J. Hahn Zsuzsanna

3. Emilija Dvorjanova: Mondatkoncert

A kortárs bolgár irodalom egyéni erejű alkotója (művészetét már nem gyakorló) zongoraművész. Emilija Dvor­janova (1958) a filozófia doktora. A kereszténység esztétikai lényege cím alatt adta közre első, tudományosan úttörő monográfiáját. A ház (1993) című prózakötetét hét követte mostanáig, több közülük Bulgá­riá­ban díjat nyert.

“…Amati, mert a hangja magába fon, fojtottan befelé fordul, s az a különös patina vele, melyet az E-húr soha nem ont, csupán ha Amati, s ez a trilla ezüstösen csengene, s nem hullana alá a matt fehérségbe, krémszínű csipke, akárha a D-n dallana… de nyugodtan lehetne Guarnieri, ha az A lágysága nem csalfa, s ujjainak varázsa, midőn a hangszíneket kéjesen csalja elő, akárha simogatna… olyan gyönyörű volt, felséges…, a Guarnieri pedig fölszikrázott volna, s merő világoskék…, de csak nem értettem meg, milyen hegedű, mert tizenöt percet késtem, ő tajtékzott, s kérdésemre se kegyeskedett szólni, ha még a semmiért gyanakodna…, ha gyanakodott volna, megértem dühét, s egyáltalán nem kérdezném – Amati vagy Guarnieri? – nem is volt ideje a kérdezésnek, a terem teljesen elcsöndesedett, hallgatott, várt… csak lépteink csikordultak, mikor a hang a húrról elpendült, s az a dallam felbolygatott, magamtól bolygatott meg, majd ahogy az alsó régiókba áradt szét… mintha húrok feszülnének bennem, oly gyöngéden simogatott, soha nem éreztem ilyet, s azt mondom neki majd: – nem akarom, hogy így menjen tovább, nem tűröm már a gorombaságot, a ridegséget, a kezet, melyet a támlán nyugtatott mellettem, s a legmesszebbre kell húzódnom, hogy ne érintsen, ott meg egy szörnyen magas férfi hajlogatja fejét, nem látok… kibírom, s majd ha véget ér a koncert, egyszerűen bevallom… fogadni mernék, hogy Amati, de megkérdezi még – mennyiben? – s gúnyolódik, azonkívül miként engedheti meg magának, hogy én finoman kérdezzem – mert mégiscsak nemhogy házastársak vagyunk, lehetnénk barátok is: Amati vagy Guarnieri?, ő pedig válaszra se méltasson azzal a szemöldökrántó haragos pillantással, pusztán mert elkéstem, ha oly nagy a hó, mindent elfedett, de ő nem sejti, honnan érkezem, alig vergődtünk el a kocsival idáig, az úton semmit se lehetett látni, rajban kavarogtak bolondul a pelyhek, az üstdob egy század szekundumnyit késett, az oboa azonban észbe kapott s belépett – semmi galiba – a kocsi csaknem elmerült, iszonyúan csúszkált… neki hogyan sikerült visszaérnie, sikerült-e egyáltalán, miután engem otthagyott a sarkon, a hó pedig zuhog, szakad tovább, s elképzelem, ha maradtam volna ott a hegy lábánál, s betemet mindkettőnket a hó, még a hangversenyt is elmulasztottam, elcseréltem volna a kandallóval, melyben égett a tűz, s szikrát vetettek a fahasábok, akár lobbanó hópelyhek, elhamvadnék bennük, mert a keze… ennek az embernek zseniális ujjai vannak, hogyan érinti s micsoda fogások, mintha eggyé lenne a hegedű lelkével, úgy iramlik benne le-föl, hogy még a virtuozitásról is elfeledkezel – mégis Amati vagy Guarnieri? – úgy gyűlölöm, ha valaki nem válaszol, de nem engedem meg, hogy elrontsa a koncertet, csak a kellemetlen érzéstől kell szabadulnom, hogy mellettem ül és dühöt lövell – hát még a zene se békítheti?, dühöt lövell, jóllehet hegedűs, éreznie kellene a lelket, meg kellene enyhülnie, de engem nem érinthet, ha véget ér, elmondom – a beismerés a legjobb, hogy legyen miért dühöngenie, miután mégiscsak időben idehozott a kezdés előtt egy pillanattal, hogy ne legyen kellemetlenségem, még megcsókolni se maradt időnk egymást… becsaptam a kocsiajtót, s futottam… – szomorú vagyok ezért, mintha a csók nélkül csöndhanggal telt, váratlan szünet nyelt volna el, s nem tudok belőle kivergődni, s most a téma következik, mely szomorúságával mindig bekerít, oly hömpölygőn játssza, tágan kezeli, átöleli még az egész zenekart, szinte beszippantja színre matt, de mindent átható hangjával, áthat engem, és soha ilyet nem éreztem, keze alig-alig érint, csak semmi erőfeszítés, semmi erőszak, gyöngéd erő, mágia, melyben a hullámok egymást kergetik… a pizzicatók fönt szakadtak fel, fölszaladtak, a zenehullám itt mintha elülne – melyik kadenciákat játssza majd?… igen, ezeket, bennük a muzsika oly fokról fokra erősödik, addig a tremolóig erősödik, mely után hihetetlenül ütemremért szünetben sikerült a frázist kivárnia, hogy úgy íveljen onnan föl, mintha belőlem zengetné ki, milyen érzékenysége a tetőpontnak, Istenem, egészemben megrendít… – nem, nem éltem át ilyen eggyéolvadást az utolsó akkord végén, melyen túl már nincsen vég, egyszerűen a largo következik… boldog vagyok, hogy ezt hallom, boldog vagyok, s bevallom, elmondom neki egyenesen, hogy más férfit szeretek, el kell válnunk, mert nem élhetek így, a bőrömön érzem még illatát… most minden ellágyul, akárha megcsillapodna a levegő, s gyöngéd vibratóban alig érintve a húrokat szüntelen zengésben rezegnek az ujjak… mintha örökre tovatűnne, a legmélyebb hangzásig száll le a klarinéttal együtt, de én tudom, hogyan riasztja föl a fuvola – Istenem, milyen gyönyörű! miért kell gyötrődnöm, miért nem mesélem el neki, hogyan sóvárog a tűz a kandallóban és szórja a fényt, meleg pászmái testem ölelték, s lelkem világosságra derült, most is, ahogy csak erre gondolok, szaladnak össze a hullámok, hogy aztán újra buzduljanak neki – hogyan fogta ezt a flazsolettet, nemcsak ezt, egész sor üveghang gyöngyözött föl a levegőben, szinte szemlátomást szálltak le sorban láthatatlan szálakra a térben – micsoda hegedű, micsoda ujjak! – Amati vagy Guarnieri? – nincs jelentősége, megtudom, lehet, hogy a műsorfüzetben szerepel is, nem volt azonban idő, s amikor beléptünk a terembe, a fények már kialudtak, mindenki a felcsendülő hangra várt… nem, nem akarom, hogy vége legyen, az üstdobok hamarosan a kihunyó tremolóval jelzik a finálét, s az A-, később az E-húron fölragyognak az utolsó trillák… – Amati kell hogy legyen, az A-húron még sincs meg a különleges tónus, mely mindig simogat, s mintha lefelé húzná… akkor talán Guarnieri… s úgy szeretnék sírni, mert mindennek vége, s az emberek őrjöngenek, frenetikusan tapsolnak, én pedig szeretném az időt visszafordítani, újra és megint… milyen ráadást fog játszani…

…vissza… vissza…

– Istenem, drágám, hihetetlen volt, egyszerűen elképzelhetetlen, senki sem nyitott meg engem így eddig… nem, nem áthatott, egyenesen átlényegített – hallottál már finomabb ujjakat? Nincs kedvem hazamenni ebben a téli mesében, olyan romantikus, nem akarod, hogy gyalog menjünk? – édesanyád vigyáz a gyerekekre… különben amikor megérkeztünk, nem válaszoltál, milyen hegedű, sőt egy pillanatra azt hittem, haragszol, de látod, a hó… Amati vagy Guarnieri?

– Maggini, drágám, Maggini, szándékosan nem válaszoltam, hogy magad jöjjél rá… soha nem tudsz különbséget tenni, soha nem tanulod meg… egyszerűen nincs hallásod, kincsem…

– Mégis fontos az élvezet … hogy szól…”

Szondi György fordítása

4. Kristian Novak: Anyaföldnek nehéz sara

Kristian Novak 1979-ben született Baden-Badenban, vendégmunkás családban. Az általános iskolát Muraszentmártonban (Sv. Martin na Muri), a gimnáziumot Csáktornyán (Čakovec) végezte el. Horvát–német szakon, 2011-ben, Zágrábban doktorált, docens a Rijekai Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Zágrábi Egyetem tudományos munkatársa. Szakterülete a történeti szociolingvisztika, a többnyelvűség és a diszkurszanalízis. Sikeres világversenyeken éremszerző válogatott sportolója volt hazájának karatéban.

Második regénye, az Anyaföldnek nehéz sara 2013-ban lelkes fogadtatásra talált szakmai körökben és az olvasóközönségben, év könyve díjra érdemesítette a Tportal és rangos helyezésre méltatták a legfontosabb horvát regények rangsorolásában.

Műhelyvallomása szerint regénye három kútfőből táplálkozva született meg. Az első mozzanat, hogy apja halála után egy ideig abban a meggyőződésben élt, minden, amit a felnőttek mondanak, hazugság. A második: a diákkorában szülőhelyén sorjázó tragikus halálesetek körüli mendemondák, addig tabunak számító témák felbukkanása a mindennapi kommunikációban. A harmadik annak studiózus végiggondolása, mennyiben lehet hiteles az egyéni emlékezés, és annak találékony, bár jóhiszemű csalásai hogyan képeződnek le a saját és a kollektív emlékezetben. Előkészületben van a regény színházi és filmes adaptációja, és legújabban felkerült a horvát középiskolai ajánlott olvasmányok listájára.

***

Felkavaró történet egy kisfiúról, aki mintha arra lett volna ítélve, hogy részese legyen mások halálának.

A jugoszláv felbomlás küszöbén, a Muraköz egy faluján (három olyan ország Horvátország, Szlovénia és Magyarország határvidékén, amelyek az európai öngyilkossági statisztikák elején szerepelnek) végigsöprő haláleseteket a jótékony feledés és krónikus hazudozása elfeledteti vele – csak a kezébe kerülő kisgyerekkori rajzaiból kezd derengeni, hogy az apja korai, váratlan elvesztése feletti bűntudat hajszolta kényszerképzetekbe. Szembesül vele, hogy elárulta barátját, akit jóhiszeműsége áldozatként megrontottak. A fordítást kiegészíti a kaj horvát nyelvjárásban feltoluló emléktöredékek magyar és német jövevényszavainak szószedete.

A könyv magyar fordításának bemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, április 24-én, vasárnap 13 órakor a Hess András teremben. A szerző utána a Napkút standján (B31) is dedikál.

“– Nem t’om. Egyszerűen… vannak dolgok, amik azelőtt nem voltak. Nem kell hogy feltétlenül összefüggjenek bármiképp egymással, de… nem t’om. Akkor kezdődött, amikor még együtt voltunk Dinával. Úgy állt össze a kép, hogy az életemről semmit, de semmit nem tudok úgy elmondani, ahogyan tényleg megtörténhetett. És minél régebbi idők, annál rosszabb. Nem tudom, hogy is tudom kifejteni. Történeteket kerekítek részletek köré, kész öntőformába öntve, miközben valójában az égvilágon semmire sem emlékszem. Dina begerjedt attól, hogyan hazudtolom meg magamat. Úgy állt össze, hogy… Összevissza hazudozok… No ez van.

Csak nézte hallgatagon, nem is biccentgetett közben. Matija nem lett rá figyelmes, hogy nehezen szedi a levegőt, annyira lekötötte, hogy igyekezzen világos képet adni kibicsaklott mindennapjairól.

– Félni kezdtem dolgoktól, és furcsán reagálni rájuk. Megyek az úttesten, és mögöttem elhalad egy autó, amelynek a berregése ismerősnek tűnik, ez lelomboz, didergés fog el… Egész testemben összeborzadok. Rosszul alszom. Felriadok, zavaros álmokat látok. Azután meg néha úgy érzem, hogy követ valaki. Úgy tűnik, talán… hogy látok embereket, akiket mások nem. Valahogy úgy, mint a B-szériás horrorfilmekben. Ember, hát ezt most először mondom ki hangosan, és olyan, mintha csak szajkóznám! Tudom, hogy hülyén hangzik…

Nővére semmit se szólt, csak felhörpintette az utolsó kortynyi kávéját, és egy kis vizet hozzá. Matija kis idő múltán hozzáfűzte:

– És gyakran megesik velem, hogy nem tudom megérteni a saját viselkedésemet. Mintha valami utasítást követnék, ami láthatatlan előttem. Nem tudom. No de tutira nem olyan szörnyű ez az egész. Nyilván, egyszerűen, mert depis vagyok, csak úgy magától jön. Vagyis nem érzem én magamat elveszettnek az emberek között, a munkahelyemen, meg effélék, minden stimmel. Gondolom, ez az egész attól van, hogy nem tudok semmi rendes dolgot összeütni. Mikor írni kezdtem, középiskolás koromban…

A nővére közbevágott. Halkan beszélt, kimért hangon, és halálosan komolyra véve.

– Még hogy középiskolásan! Kiskomám, te attól kezdve irkáltál, hogy megtanultad leírni az első betűket. Mit bambulsz? Jesszusom, te tényleg valami saját burokban éldegélsz! Totál kiiktattál mindent, ami az előtt történt, hogy Zágrábba költöztünk. Tán ennek volt értelme egy gyerek életében, könnyebben túljutottál a nehezén, át tudtál kapcsolni, de talán ideje lassan oda visszakaparászni. Mutatok én neked valamit.

Felállt, belelépett a klumpájába, kiment a lakásból, és pár perc múlva visszajött egy olyan kartondobozzal, amilyen a nagy kiszerelésű reggelizőpelyhek szokásos csomagolása. A kézelője elárulta, hogy valami poros polcon matathatott, Matija leszűrte, hogy a kamrába ment érte. Kiemelte és szó nélkül elébe tette a tartalmát, gyermekrajzok kis kötegét sárguló papíron, meg néhány lapot ákombákom betűkkel teleírva.

– Ez a tied? Az enyém? Mifene?!

Nem kapott választ, a nővére csak fejbiccentéssel terelte a halomhoz.

Matija rámeredt a rajzokra, és a kezdeti tompaság után percről percre egyre erősödő iszonyat fogta el. Csonkolások, kínzás, feltehetőleg halál, de egész biztosan a testi szenvedés és fájdalom ábrázolásai voltak, gyermekkézzel. Az egyiken világosan kivehető a középen térdelő vagy guggoló gyerkőc, nagy fekete szempár, egyik kezét a szájára tapasztja, alóla vöröslő vércsöppek gurulnak, a másik kezében batyura hasonlító valamit tart, az is vörös színű. Matiján végigfutott, hogy az a szív. A gyereket öt vagy hat emberalak vette körül, fejüket mind elfordították. Vagy nem volt szemük, ez nem derül ki. A ceruzavonások legtöbbje fekete vagy piros színessel, vad erővel meghúzva, a papír felülete összevissza karmolódott, olyan erősen rányomódtak. A körvonalak sehol sem érnek össze, az égbolt rendre feketével és pirossal átfirkálva. Egyetlen képen sem szerepel a nap.

A másik rakásban a skribanciákkal telerótt lapok, felerészt kaj nyelvjárásban, legtöbbjüket ki sem tudta silabizálni, részint az olvashatatlan kézírás miatt, részint meg mert hirtelen forogni kezdett vele a világ. Az egyik lapon ez állt:

borzalom vesz körül mindenféle csuda félek elveszek bent a házban vagy kint a kertben mer a holmi meg a bútor a fák meg a jószág nem ojan mint amijen vót egyre minden susog nekem furton mind eccerre zsivajog néha nem bírom már halgatni őrület

Matija rohanvást a vécékagylóhoz szökkent, és hét-nyolcat öklendve kihányt mindent, mígnem már csak sárgásszürke váladék ürült a gyomrából. Visszatérvén nem tudott szóhoz jutni. Nem hatottak ismerősnek azok a rajzok, de tökéletesen visszhangozták a benne lakó félelmeket.

– Ezeket a rajzokat és leveleket hordtad apa sírjához kiskorodban – súgta a testvére, ő meg csak tompán meredt maga elé. – Én összeszedtem utánad, mert nyomasztott, mit fognak rólad gondolni az emberek a faluban. Nem akartam, hogy viszolyogjanak tőled, bár én is, anya is észrevettük, hogy nagyon furcsa lettél, miután apa meghalt. Furcsa gyerek, és kész. Lófaszt, mit furcsa, egyszerre féltem tőled, és féltettelek is. Hány éves is lehettél, talán hat, és képes voltál tőlem vagy anyától halálnyugodtan azt kérdezni, szeretnénk-e téged akkor is, ha tudnánk, hogy elkövettél valami tényleg borzalmasat. Vagy engem, csendben, hogy anya meg ne hallja, megkérdeztél, kimennék-e veled a temetőbe sírokat kiásni. Egy hatéves gyerek! Sokszor beszéltél magadban. Egyszer rád nyitottam, a szoba közepén álltál, a mennyezet legsötétebb sarkába szögezett szemmel, és alig érthetően motyogtál, valami összezagyvált nyelven. Ilyesféle szavak ragadtak meg bennem: deghi, tavágle, safuntteo… Aztán bólogattál és nevetgéltél. Amikor észrevetted, hogy nézlek, megint visszafordultál ahhoz a valakihez, és figyelmeztetted, hogy én a svesztid vagyok, „ne bántsanak”. Aztán még cifrább jött. Nem akartál enni, mindentől undorodtál, féltél magadra maradni otthon, féltél kimenni az udvarra, és nem akartad nekünk megmondani, mi az, amitől annyira félsz. Ágyba vizeltél, az iskolában is bepisiltél. Egyszer éjnek idején felriadtam, mert úgy éreztem, valaki jár a szobámban, téged láttalak meg. Pizsamában álltál az ágyam mellett, dideregve és vacogva, és könnyek között súgtad oda: „Itt vannak, rám találtak.” Volt, hogy pár napra megkönnyebbültél, aztán anya egyszer csak kék foltokat meg karmolásokat fedezett fel az oldaladon meg a hátadon, mintha valaki ellátta volna a bajod, de nem lehetett kiszedni belőled, ki volt az. Megdobáltad kővel a szomszédunkat, leköptél egy szembejövőt, elégettél vagy eldugtál valamit, és mindig égre-földre esküdöztél, hogy nem te voltál. Hogy nem tudod, ki tette, de nem te voltál. Egyszer megláttalak, ahogy kövekkel hajigálod meg a cseresznyefát az udvaron, püfölöd és rugdosod a törzsét, míg fel nem sebzed a kezedet. Kérdőre vontalak, mi a fészkes fene ütött beléd, végül kimagyaráztad, hogy megharagudtál, mert anya kidobott valami fadobozt, és inkább a fán vezeted le a mérgedet, mert nem szeretnéd, ha anyát érné baj miatta. Elszökdöstél hazulról, erre sem tudsz visszaemlékezni? Tél közepén szedtek össze a Mura mellett, teljesen átfagyva. Dzsekit vettél fel a pizsamára. Azután volt az, hogy bevetted magad az erdőbe. Akkor kellett levágni a lábujjaidat. Erre tán emlékszel? Amikor két hétre kórházba dugtak, tüdőgyulladással.

Matija báván hallgatta.

– Ezt te kiradíroztad, és kész. Mi meg majd belegebedtünk. Már úgy nézett ki, hogy szociális gondozásba tesznek, mert az emberek közt a faluban megindult a szóbeszéd. Aztán egy kicsit megnyugodtál, pár évre. Később meg… Mikor sorjázni kezdtek az öngyilkosságok, egyik a másik után, ez beugrik? Cseszd meg… te mindig odakeveredtél valakihez, aki később végzett magával. Hát most magyarázd el a falusi embereknek, hogy ez tiszta véletlen. És azt hiszem, hogy anya meg én is egy kicsit… megszeppentünk. Baszki, nem látsz át a dolgokon, ha nem szakadsz el egy kicsit az egésztől. Temiattad költöztünk el, nem azért, mert anya Zágrábban talált munkát, nem volt egy szál barátod se, és mindjobban magadba fordultál. Mindenki menekült a közeledből.

Matija alig kapott levegőt. Nővére folytatta, továbbra is suttogó hangon:

– Amennyire én fel tudom fogni az írást, nem kezdtél te írni a középiskolában. Hiteles mindabból egyedül csak az volt, amit korábban írtál le, még kiskorodban. Később azért állt a kezedre, mert megtanultad, hogy kell hazudozni arról, amit te magad sem szerettél volna visszaidézni. Az öreglány meg én egyformán ludasak vagyunk ebben. Amikor csak kiókumláltál valamit, amit behelyettesíthetsz annak a helyébe, ami megtörtént, mi váltig igazoltuk, nevetve rábólintottunk. Mindaz, amit összeírtál, az elbeszélések meg az a regény, mindez szép, szép, de abból facsartad ki, hogy ki kellett találnod valami egészen más gyerekkort, mint amit tényleg megéltél. Csak egyre kérlek, fogd fel, hogy az írás szenvedélyéről akkor se fogsz letenni, ha száz olyan történetet lezavarsz, ami elégedetté és boldoggá tesz. Nem az írás az, amire kerget a vágy, biztos vagyok benne.

– Nekem ez az egész… hihetetlen.”

Bognár Antal fordítása

5. Mirko Ćurić: A gyermek és a sárkány

Mirko Ćurić (1964) horvát író, irodalmár, szerkesztő Djakovóban (Diakovár) született s dolgozik ma is. Eszéken diplomázott horvát nyelv és irodalom szakon. Eddig négy regény, két drámakötet, két mesekönyv, két kötet irodalmi kritika s egy esszéválogatás fűződik a nevéhez. Jelentős az irodalomszervezői, szerkesztői, oktatói munkája.

6. Anton Baláž: A feledés földje

“A Rotschild Kórház melletti zsidó menekülttábor lassan kiürül.

Az Alija nevű kivándorlási folyamat befejezését követően (amely a zsidók Cionba való visszatérését szorgalmazta), a Magyarországról és Romániából való kivándorlás leállítása után, még a Briha akció befejezése előtt (ami viszont a Szentföldre való kivándorlást jelentette), mostanában Mirjam csak hittestvérei kis csoportjaival találkozott Bécsben, akik kis bőröndjeiket, batyuikat és fáradt gyerekeiket hurcolták egyetlen vagyonukként. Az új hazába ennyit volt joguk vinni. A Südbahnhofon már nem állnak azok a különleges járatok, amelyek Bariba indultak, ahonnan a kivándorlók Izrael állam megalakulása után már legálisan Haifába hajózhattak. Az amerikai tábori ágyak ezreit kínáló ideiglenes szállások folyosóin elcsendesedtek az ortodoxok és a cionisták közötti viták arról, hogy a kibucokban megszeghetik-e a sábesz szentségét. Az ortodoxok azt állítják, hogy sem a Tóra, sem a Sulchan Aruch nem engedi ezt meg, sehol sem tesz róla említést Maimonidész, sőt, még Cvi Sabtaj, az álmessiás sem, erre föl a cionisták azzal érveltek, hogy inkább megszegnek minden szent előírást és puskát vesznek a kezükbe, mint hogy az arabok keze ontsa vérüket. Mostanság az ortodoxok ezért az istenkáromlásért nem átkozzák meg őket, és nem is fenyegetik a zsidó közösségből való kizárással. Valamennyien sejtik, hogy Izraelben, bár az számukra örök időktől az Ígéret földje, amit most visszaad nekik az Isten, a vallási viták nem fognak olyan erővel tombolni, mint ahogy a diaszpórában.

Elég a kétezer éve tartó exodusból és a vitákból, vélik. Új fejezetet kell nyitni a zsidó történelemben. És előre megbékélnek azzal, hogy a családjaik kibucokban, közösségi falvakban fognak élni, ahol minden közös, a munkáért nem kapnak pénzt, viszont a szántóföldre is puskával kell járni, és mindig náluk lesz az ételhordó, mivel közös koszton lesznek majd. Sőt, a gyerekek is a közösség tulajdonai, a kibucba érkezéskor azonnal elveszik őket, bölcsődébe és óvodába adják, az anyák csak egy órácskát tölthetnek velük naponta. De mindez elviselhető, sem nekik, sem a szüleiknek soha többé nem kell titkolniuk, hogy zsidók. Az utcán, a parkban, a moziban, az autóbuszban, mindenütt, ahová csak nézel – mindenütt csupa zsidó lesz.

Megrendítő, suttogják a betonpadlóra helyezett fekvőhelyeiken, miközben tetvek kínozzák őket, és végtelen hosszú a várakozás a kivándorlás pillanatára, de elszántak mindent elviselni, mert hiszik, hogy ez az utolsó zsidó exodus, és hogy szerencsésen végződik. Izraelben elfelejtik az utóbbi évek minden szörnyűségét.

Mirjam, amíg Bécsben tartózkodott, részt vett a közös álmodozásokban, velük ábrándozott, hitt nekik – mégsem tudta magát rászánni Európa elhagyására. Nem indultak már Csehszlovákiából sem nagy kivándorló csoportok, de még volt lehetőség kisebb csoportokban távozni. Vízummal és útravalóval kellett őket ellátni, ezért fáradhatatlanul közlekedett a határon, és gondoskodott a kivándorlókról. Nem volt még felkészülve arra, hogy elbúcsúzzon a halottaitól. És folyton várta, hogy Erna nyomára bukkan, aki előbb szlovák, majd magyar zsidó lány volt, tanítónő, mint ő maga is a deportálás előtt, akivel egy blokkban, egy tetves fapriccsen élte át az auschwitzi poklot, de a halálmenet folyamán elválasztották őket egymástól, és azóta semmit sem tud róla. Nem találta a nevét a tábor halottainak listáján, de nem találta a túlélők listáján sem.

A menekülttáborok kiürülésével párhuzamosan megrövidültek az amerikai Joint épülete előtti sorok is, Mirjamnak most nem kell olyan sokáig várakoznia, amíg terepjáróját megtöltik élelmiszerrel és takarókkal. Több ideje van beszélgetni Hewitt őrnaggyal. Az őrnagy azoknak az amerikai állampolgároknak a parancsnoka, akik Bécsben különböző humanitárius szervezetekben dolgoznak, ezek közül a legnagyobb éppen a Joint, melynek fiókszervezetei vannak valamennyi szomszédos országban. Hewitt apja német volt, de az anyja egy brooklyni liberális zsidó családból származott, s az őrnagy azon amerikai hírszerző tisztek egyike, akik a felszabadított Auschwitzba érkeztek. Még látta a holttestek ezreit az Appelplatzon, és az élő csontvázak százait, akik még nem voltak képesek elhagyni a tábort. Megélt egy konfliktust is a tábor orosz parancsnokával, aki éppen parancsot adott a brezinkai tábor fabarakkjainak – amelyek eredetileg lóistállók voltak – valahová a Kaukázusba való szállítására, és velük akarta költöztetni azokat a volt foglyokat is, akik a legyőzött államok polgárai voltak; főleg olaszokat és magyarokat. Az ameri­kaiak ezt kegyetlennek és embertelennek látták, de az oroszoknak más elképzelésük volt az emberségről, és arról, mi mindent engedhetnek meg maguknak győztesekként.

Mindez Bécsben is éreztette a hatását, és éppen Hewitt őrnagy volt az, aki úgy döntött, hogy a Jointnak a szomszédos, már kommunista fennhatóság alá tartozó országokból való munkatársai kapjanak amerikai útlevelet, s így szabadon juthassanak át az orosz megszállási övezeten. Mirjam tehát a határ átlépésekor mindig előkészítette az amerikai útlevelet is, mert az őrnagy hitt annak mindenhatóságában. Mirjam tisztelte őt, ezért nem akarta ezt a meggyőződését tönkretenni. Az őrnagynak a felszabadított Auschwitzban szerzett élménye nyomban szövetségesekké tette őket, ugyanakkor gátolta a másfajta közeledést. Az őrnagy szerette volna, ha Mirjam beszél neki a táborban átéltekről, de mikor a lány azt mondta, hogy erre még nincs felkészülve, tiszteletben tartotta ezt. Az apja után katolikus férfi úgy tekintett a túlélésre, mint a feltámadás csodájára, és amikor Mirjam elmondta neki, hogy szenved a különös láger-szindróma, a hosszan tartó kényszerű meztelenség következményeitől, s nem tud ettől megszabadulni, azonnal elintézte, hogy találkozzon doktor Birkmann-nal, a hadsereg pszichiáterével. A doktor szintén New Yorkból származott, az előkelő Ötödik sugárúton nőtt fel, és a híres bécsi pszichoanalitikus, Freud kedvéért tökéletesen megtanult németül. Most kihasználta az alkalmat, hogy megismerkedjék a várossal, ahol a tanítómestere működött. Mirjamot elhelyezte az eredeti freudi heverőn, leült a fejéhez, és hagyta, hogy beszéljen erről a szindrómáról. Hewitt őrnagy iránti hálájából Mirjam megpróbálta, de nem volt képes többre néhány bizonytalan mondatnál. Birkmann doktor türelmes volt, azt mondta, megérti, hogy még nem tanult meg erről beszélni, bár a nőknél valójában nem okoz gátlást a meztelenség, persze ha az önkéntes, ha olyan meztelenségről van szó, ami csodálatot vált ki, elbűvölhet, finoman vagy merészebben kihívó. Néha egyetlen bátor mondat feloldhatja a test leblokkolt mechanizmusát, és Mirjam ahelyett, hogy a kényszerű meztelenségéhez való visszaívelésére tesz traumatizáló kísérleteket, megpróbálhatna megfogalmazni egy ilyen merész mondatot, és azt, ha megfelelő partnert talál, kis is mondhatná. Meggyőződhetne arról, hogy az a mondat elég erős volt-e a testi feloldódáshoz, mert szerinte ez lenne az egyetlen hatásos módszer, hogyan szabaduljon meg a traumától. Ismét csak a Hewitt őrnagy iránti tiszteletből helyeselt Birkmann doktornak, felkelt a heverőről – és tudta, hogy ide nem tér többé vissza. De később, bár ezt azon a heverőn elképzelhetetlennek tartotta, merész gondolatokat kezdett el fogalmazni, kitalált hozzájuk olyan helyzeteket is, amelyekben ki is merné mondani őket. Ez valóban némi fizikai enyhülést adott. Most már csak „megfelelő partnert” kell találnom, mondta magának, és… Attól tartott, hogy az nem Hewitt őrnagy lesz.

Mindez azonban csak a képzelete játéka volt, Bécshez kötődött, a városhoz, amely annak ellenére, hogy megszállt zónákra osztották, lassan újra az egykor gazdag nyugati városok szabad életét kezdte élni, és megengedhette magának a pszichoanalitikai heverők luxusát is. Abban a pillanatban, ahogy elhagyta a peremvárost és terepjáróval a csehszlovák határ felé indult, szorongás fogta el. Nem félt, mert nem vitt semmi tiltott dolgot. Az érzés azonban minden méterrel fokozódik, ahogyan a határ sorompójához közelít. Tudja, hogy ez ellen nem orvosság az amerikai útlevél sem. Nem képes ugyanis megakadályozni, hogy a határőrök minden alkalommal tudtára ne adják, hogy az amerikai zónába való gyakori utazása abból a kiváltságából származik, hogy zsidó. Mirjam tudja, hogy minden privilégium előbb irigységet szül, amely egy adott pillanatban gyűlöletbe csap át. Ezt már átélte.

Megremeg, lassan közelít az acélsorompóhoz, amely előtt két fegyveres katona áll. Az őrszobából nyomban előjön a vámtiszt, az autóhoz lép, némán szalutál, átveszi az útlevelét, megszemléli a fényképét, bólint, Mirjam átadja neki a szállított áru jegyzékét. A tiszt lapoz benne, azután megkérdezi:

– Mindez az amerikai segélyből van?

A lány igent int.

A tiszt pecsétet üt az útlevelébe és a listára. Mikor visszaadja a papírokat, a lány válla fölött benéz a terepjáró rakterébe. Nézi a vastag katonai takarókat, a húskonzervekkel és kondenzált tejjel teli vászonzsákokat. Sokáig, és Mirjam megérzése szerint bizalmatlanul nézi, úgyhogy meg se lepné, ha odahívná az őrszoba legénységét, és megnézetné velük, mi van a zsákokban. Végül is nem teszi, csak nem titkolt iróniával megjegyzi:

– Nem tudtam, hogy ilyen sok szegény zsidó él Szlovákiában…

– Most már tudja – válaszol Mirjam csendesen, és egyenesen az arcába néz.

– Rendben van, folytathatja az útját – és tekintete a lány mellére siklik.

Mirjam felhúzza az autó ablakát. Indít, és a visszapillantó tükörben látja, hogy a tiszt és a katonák felröhögnek.

Rendben van, folytatom, mondja ő is magában, és a város felé indul.

Hogy elkerüljön legalább két ellenőrzést, amit az utóbbi időben vezetett be a gazdasági hivatal a városközpontban, úgy dönt, az alagúton keresztül megy. Sokáig nem tudta megszokni az alagutat, amelyet az ősei csontjai fölött építettek, pátriárkáik sírjai fölött, egy értelmetlen alagutat, amely közvetlenül Chatam Szófer zsinagógája mellett kezdődött, és pontosan a sírkövénél végződött.

Az alagút nedves, és a szegélyén húzódó gyalogosjárda a város prostituáltjainak egyik fő tartózkodási helyévé vált. Amikor Mirjam egy évvel a háború befejezése után visszatért a városba, a ribancok egész csoportokban várakoztak az ide kiruccanó amerikai katonákra. A hivatalok néha razziát tartottak, kivitték őket a városon kívülre, az idegeneket kiutasították, de a lányok újra visszatértek az alagúthoz, és lestek az ügyfelekre.

Az amerikai katonák azonban elmentek Európából, megszűntek érdeklődni az örömlányokkal való szórakozás iránt, így az alagút előtti járda elnéptelenedett. Most csak az ősi mesterség egy-két, többnyire idősebb gyakorlója álldogál itt. Mirjamot nem háborítja föl a jelenlétük, az azelőtt megszállt, még mindig éhező Európa üzleteléssel és feketézéssel megfertőzött városai háború utáni életvitelének kísérőjelenségei lettek. A megszálló hadseregek katonái szívesen fogadott, gyakori vendégeik voltak.

A prostik a Duna-parton is vadásztak az amerikai katonákra. Onnan elvezették őket a szerelem utcácskáiba a Váraljába vagy a volt Zsidó utcába, de mutatkoztak késő este a Hal tér fabódéi közt is. Érzéki nevetésük, ruhájuk kivágása, eladó, de nem kényszerű meztelenségük izgatta Mirjamot, amikor akarata ellenére is tanúja lett ennek, valahányszor hazatért a neológ zsinagóga mögötti kis utcában lévő otthonába. Mindig eszébe juttatta saját teste másfajta, rákényszerített meztelenségét, és ettől sehogyan sem tudott szabadulni. Ráadásul a Birkmann doktorral való találkozása óta még az a nyomás is ránehezedett, hogy meg kell találnia a bátor mondatot. Ezzel aztán jól segítettem magamon, gondolja; ebben a gondolatban már egy kevés felszabadító irónia is van.

Mirjam, amikor a Duna-partról lekanyarodik, az alagút előtt bekapcsolja a lámpákat, és miközben a terepjáró kerekei egy pillanatra feldübörögnek a pátriárkák sírjai fölött, egészen lelassít.

Az alagút bejáratánál két könnyű nő, meglátva az amerikai terepjárót, azonnal feléje rohan. Látva, hogy a kormánynál nő ül, csalódottan visszahúzódnak.

A harmadik prosti az alagút kijáratánál bukkan fel. Át akar menni az úttesten, épphogy csak sikerül félreugornia az autó elől. Mirjamnak így is hirtelen kell fékeznie, hogy el ne üsse.

Mindketten megijednek. Mirjam megáll, leengedi a kocsi ablakát, a nő elnézését akarja kérni.

A vastagon kifestett arcú, mélyen kivágott, szűk ruhába gyömöszölt testű prostituált rájön, hogy a volán mögött nő ül. Először csak csodálkozva bámul, azután hirtelen düh fogja el és rákiált:

– Nem tudsz vigyázni, te kurva!

Mirjam gyorsan felhúzza az ablakot, és elindul a város felé. Kis idő múlva hangosan felnevet.”

Tamara Archlebova fordítása

Illusztráció: Veronika Sinkó rajza

Feltöltötte:

Kállay Kotász Zoltán

Ezek is érdekelhetik!

Virginia Sol: Lélekkapcsok →

Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →

Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →

Tárnok Attila: Esetmegbeszélés →