Božena Slančíková-Timrava: Kellemetlen kérők
Alighogy Mrázovičék megvacsoráztak, beállított hozzájuk a házigazda barátja, Štefan Šporinský szomszéd – egy felettébb izgága kis házasember – s lecövekelt az asztal mellett, kurta alakját kackiásan kihúzta, és gyönyörű, sűrű, sötét bajusza hegyét pödörgetve, vizsla tekintettel rámeredt a házigazdára, mintha az már előre tiltakozna az ellen, amit hallani fog.
„No, öreg, dologra!” – szólt fennhangon.
A vacsorától elpilledt házigazda a díványon terpeszkedett nagy kényelmesen. Lassan feltápászkodott, kedves pipáját a dívány mögé tette, majd feszesen leült és megadva magát a reá váró sorsnak, legyen az bármilyen is, így szólt:
„Hiába, ez már csak így van. Lánykák, hol vagytok?”
Hívására nem felelt senki. A lánykák tették a maguk dolgát. Sabína, a házigazda lánya, a vacsora maradványaival foglalatoskodott a konyhában; a másik meg, árván maradt unokahúga, aki nyaralni jött hozzájuk, ő nem csinált semmit, hanem a virágoskertben rózsákkal ékesítgette magát – mert ő a cifrálkodást és páváskodást tartotta életcélnak – azt remélve, hogy jön még ma valami vendég a házhoz. Így aztán a házigazda, mivel nem tehetett egyebet, kelletlenül felcihelődött – pedig nagyon nem szerette, ha evés utáni ejtőzősében bármi megzavarta – és az ajtón át kiszólt a konyhába, az ablakból pedig a kertbe, ahonnan behallatszott Anna éneklése.
„Gyerekek, gyertek be!”
Elsőnek a szeplős arcú Sabína lépett be nagy sietve. Összevont szemöldöke alól futó oldalpillantást vetett Šporinskýra. Mindig ilyen összevont szemöldökű, összeráncolt homlokú ábrázatot viselt. Korán elveszítette az édesanyját, és a ház minden gondja hamar a nyakába szakadt, felöltötte hát ezt az arckifejezést, és úgy gondolta, hogy ennek most már egyszer s mindenkorra így kell lennie. Mintha előre tudta volna miért hívták, kérdezés nélkül az asztalkához ment, benyúlt annak rekeszébe és elővette a kártyapaklit. A vendégszoba másik ajtaján, pajkosan énekelve, hamarosan belépett a szorosan befűzött, felcicomázott Anna is, elevenen és fürgén, akár a folyékony ezüst. Bő ujjú, ingvállszerű kivágott csipke blúzában, nyakán csillogó gyöngyökkel igazán elragadó volt, különösen, ha még csodálatosan szép szürke szemét is felemelte, s hozzá fényes, hófehér fogait kivillantatva bájosan mosolygott. Megállt az asztalnál, s a többiekre rá se nézve, igéző pillantást vetett a szemközti falon lógó a tükörre, mintha önmagát is el akarná bűvölni, azután leült és elégedett mosollyal így szólt:
„Olyan gyönyörű itt maguknál minden, bácsikám, igazán gyönyörű. A kertjük valóságos paradicsom. Látod, Saba, hogy felékesítettem magam?” – mutat a vállcsipkék közé tűzött vörös rózsákra, miközben szeme ragyogása mintha csak azt kérdezné: „Ugye, milyen szép vagyok ezekkel a rózsákkal…?” S hőn áhítozik, bárcsak látná őt ma valaki!
Sabína épp az asztal felé tartott a kártyával, nem sok lelkesedést mutatva a rózsák iránt – nem értette Anna ragyogó szemeinek üzenetét – és halvány mosolya valami effélét tükrözött: „Törődöm is én ezzel.” Majd leült szokott helyére Šporinskýval szemben, és feltűnően ideges, kapkodó kézmozdulatokkal tüstént osztani kezdte a tarokk lapokat. Ő ugyanis most legszívesebben a szoba legtávolabbi sarkában üldögélve azon merengett volna, vajon kihez fog ő férjhez menni. Épp ma, amikor Dorával a vacsorát készítették, akkor ütött szöget a fejében ez a kérdés, vajon ki fogja őt feleségül venni, hiszen se nem szép, se nem szellemes, se nem gazdag. Kiosztotta a lapokat, válla közé ejtette a nyakát, és testét annyira összehúzta, hogy sovány háta kipúposodott piros hímzett blúza alatt, aztán lapjait kelletlenül nézegetve elhatározta, hogy kártyázás közben is a férjhez menésen fog gondolkodni. Ekkor azonban mélázásából kizökkentette a virgonc Anna, akinek szemei minduntalan úgy ragyogtak, mintha valamire várna. Saba meg se hallotta a kopogtatást, Anna bezzeg máris odakiáltott a belépő, szőke fiatalembernek.
„Szerencsét hoz-e, vagy szerencsétlenséget?”
Saba az ajtó felé pillantott, és mélyen elpirulva, abban a minutában kihúzta magát.
„Szerencsét, vagy szerencsétlenséget?” kérdi ismét Anna, vidáman összeszedve lapjait, de ahogy ránézett a meghajlással köszönő vendégre, s látta annak örömtelen arckifejezését, egykedvűen így szólt magában: „Á, minek is beszéltem hozzá… duzzogjon csak, ha úgy tetszik neki !”
Merthogy Edo Červeň egykor gazdag apja tönkrejutott, ezért aztán a fiatalember haragudott az egész világra, gyűlölt mindent, és beszélgetni sem akart senkivel, mérgelődött, amiért jegyzőként kell tengődnie, ahelyett hogy elődeihez hasonlóan gazdag, független úr lenne. Szeretett volna tündökölni, de mivel ezt nem tehette, elveszett embernek érezte magát. Anna szavaira csak csúfondárosan elmosolyodott és nem szólt semmit. Mit érdeklik őt ezek az emberek, meg a kártyázásuk! Ő épp hogy csak benéz hozzájuk… Vagyis, maga sem tudja minek jár ide, csak azt tudja, hogy minden ember ellenszenves. Megállt Šporinský mellett, hogy majd addig figyeli a játékot, amíg meg nem unja, de nem szólt egy szót sem. A többiek békén hagyták; duzzogjon csak, ha jólesik neki.
„Ki következik?” kérdezi Saba kissé zavarban, még mindig pirulva, amiért Červeň meglátta őt begörbített háttal. „Kérem, Červeň úr, jöjjön, segítsen nekem is néha egy kicsit!”
„Talán mégsem kellett volna megszólítanom” gondolja magában nyomban, látva, hogy az úgy tesz, mintha nem hallaná. Majd pont az ilyen kisasszonyok szavaitól fog meghatódni, hiszen kiváló családok leányainak kellene epekedniük érte, ácsingózniuk utána. Állát felszegve, és félig csukott szempillái alól haragos, lenéző pillantással illette őket, amiért őt, Červeňt, zavarni merészelték. Anna ezt észrevette, s ajkába harapva visszafojtotta pajkos nevetését. Saba pedig újra megkérdezte:
„Ki következik, hát?” – „Csakugyan, vajon ki venne feleségül engem?” – villant át a fején abban a minutában.
„Maga osztott, tehát nem maga!” szólt megrovó hangon Štefan Šporinský. Mint mindig, most is szemközt ült Sabával, és szivarját rágva, a falat bámulta a lány feje fölött. Annyi bizonyos, hogy felettébb fesztelenül viselkedett. Hanyag tartásban ült, rövid lábszárát kinyújtotta az asztal alatt, egyik könyökével az asztal szélének támaszkodott és kicsi, finom kezével sűrű bajuszának hegyét ráncigálta, szemében kötekedő kifejezéssel, és azzal a meggyőződéssel, hogy ő bizony hamarosan beleköt valakibe. Máskülönben ő nem is járna ide, de a házigazdának olyan a természete, hogy akaratlanul is jólesik belekötni. Éles tekintetű, de mégis feltűnően szép szemét ráfüggesztette a házigazda nyugodt, szelíd arcára, és várta, mikor jön már rá végre, hogy neki kell kezdenie a játékot.
„No, öreg, rajta, kezd már el”! förmedt rá, miután látta, hogy hiába vár.
„Kicsoda… csak nem én?…azt hittem…” kap észbe Mrázovič, és kopasz feje búbjáról leemeli a kezét, amit eddig mintegy védekezésül tartott ott.
„Ugyan ki mást neveznék én öregnek? Ördögbe is! Hisz ültő helyünkben elalszunk. Már egy fél órája megvolt az osztás.”
„Jellemző!” gondolja magában megvetően az embergyűlölő Červeň, miközben elcsodálkozik, hogyan érdekelhet bárkit is a kártya, és ugyan mi viszi rá őket, hogy emiatt összevitatkozzanak egymással. „Eh, bánom is én, hogy a szépségeddel kérkedsz!” bosszankodik magában, amint észreveszi Anna visszafojtott huncut mosolyát, aki őt figyeli, vajon mérgelődik-e még. Akkor már inkább Mrázovičot nézi, aki lapjait vizsgálgatva motyog:
„Hiába, ha egyszer nekem kell kezdeni…!” Azzal kihúzza a szélső melletti kártyát, de máris visszateszi, majd kihúzza a mellette lévőt. Megint meggondolja magát, és újra kihúzza az elsőt. Egy darabig fejcsóválva nézegeti, majd leteszi az asztalra.
„Bácsikám, ha-ha-ha, bácsikám, maga rettenetes nagy kínban van” nevet lelkesen tapsolva Anna. Merthogy ő most itt mindent gyönyörűnek és örömtelinek lát, s vágyakozó szemeinek fénye beragyogja csodát szomjúhozó arcát. Látva Anna boldog arcát, Červeň csodálkozó tekintettel mered rá, mintha csak ezt mondaná: „Ezt igazán nem értem…!” Šporinskýt pedig módfelett felingerli a Mrázovičnak szóló ujjongás.
„Ne habozz már ilyen sokat!” ripakodik rá.
„Négy, öt… fene bánja …” a házigazda férfiasan felemelte a kártyát, hogy az asztalra csapja, de aztán fejcsóválva mégis visszakozik. Aztán átvillan a fején, hogy a mérges Šporinský megint ráförmed, így aztán egy bizonytalan mozdulattal mégis az asztalra dobja a lapot, s beletörődőn lebiggyeszti ajkát:
„Lesz, ami lesz…”
„No, lányka, csak ügyesen!” szól oda a lányának, aki tőle jobbra ül és nemigen tudja elhatározni magát. „Olyan sokat töprengsz, mintha valami életbevágó lépésre készülnél!”
„Ha-ha-ha!” kacag jóízűen Anna, mire még Červeň halvány ajkát is megszépíti egy önkéntelen, röpke kis mosoly. De elfojtja máris bosszúsan, és haragosan Mrázovičra pillant, mintha a házigazda tehetne arról, hogy ő elmosolyodott.
Ekkor lépések hangzottak az előszoba felől, mire a kártyázók közt némi sürgölődés támadt. Anna arca lángra gyúlt, és szemeiben különös fény lobbant. Gyors pillantást vetett magára és a rózsáira. Egyedül Sabínát nem csalta meg előérzete; felvonta összeráncolt homlokát és váratlanul megszólalt:
„Már megint ez a Čipčan!”
Nem elég, hogy itt kell ülnie, még ezt a minden lébe kanál embert is kénytelen eltűrni. Merthogy nem szenvedhette, ugyanis a többiek rásütötték, hogy szerelmes belé. Összeráncolja homlokát, ezzel is mutatva, hogy amit mond, azt őszintén gondolja, és így is érez. A többiek mégis kíváncsian figyelték, leeresztett szempillái alól még Červeň tekintete is hosszasan időzött a lány szeplős arcán. Sabína zavarba jött a rászegeződő pillantásoktól, s hogy ezt leplezze, fogta a lapokat és buzgón keverni kezdett. Csakhogy a lapok kirepültek a kezéből, és szétszóródtak az asztalon.
„Ejnye, Saba, ejnye!” incselkedik somolyogva Anna. Eközben nagy dérrel-durral kopogtatnak az ajtón, Anna vidáman odapillant, és arcáról nyomban lehervad a mosoly, szeméből eltűnik a ragyogás.
„Kellemetlen egy ember!” jegyezte meg fojtott hangon Saba, még mielőtt a vendég benyitott volna.
„Hm, hm,” felelt rá gyanús hümmögéssel, szivarját furcsán rágva a nős Šporinský. Saba elvörösödött, és ez módfelett bosszantotta. Most aztán csakugyan azt hihetik mindnyájan, Červeň is, hogy ő szerelmes ebbe a Čipčanba. Valamiképpen ki akart magyarázkodni, de erre már nem jutott idő. Karol Čipčan becsörtetett, mint valami katona, és pimasz meghajlás kíséretében kellemetlen hangon köszönt. Azután odalépett hozzájuk, meg se várva, hogy kezet nyújtsanak neki, s barátian kezet rázott mindenkivel, a kisasszonyokkal is, észre se véve Saba bosszús homlokráncolását és Anna csúfondáros pillantását. Egyedül csak Červeňt hagyta ki, mert az gőgösen távolabbra húzódott, dölfyösen az ablakhoz vonult, hogy Čipčan még a közelébe se jöjjön.
„Á, szóval itt van a kétségbeesett duzzogó?” futott át Čipčan fején vidáman, s lebiggyesztette ajkát. „Ha te így, akkor én is úgy!” azzal megkerülte, és megállt Šporinský mögött, ott ahol az imént Červeň ácsorgott. Magas, szögletes termetét talpával hintáztatva, hízelkedve a kisasszonyokra sandított, önelégülten elmosolyodott és vizsgáztató hangon így szólt:
„No, kisasszonyok, hogy megy a játék?” s hosszú, vastag, a sok dohányzástól megsárgult ujjai között forgatni kezdte csibukját. „Azt hiszem, nélkülem nem valami fényesen?” és az elhangzott szellemeskedő megjegyzésre, hosszú sápadt arca ismét vidám, önelégült mosolyra derült.
„Csakugyan nagyon hiányoltuk magát” bólintott rá nevetve Anna.
„Mindjárt gondoltam” folytatja a szellemeskedést, és éjfekete szemeit végighordozva a társaságon, önkéntelenül kihúzza magát. Milyen szellemesen tud ő társalogni a kisasszonyokkal! Sűrű, összenőtt szemöldöke alól rávillantja tekintetét Červeňre, vajon észreveszi-e ő is. Csakhogy az semmivel és senkivel sem törődve fel-alá sétálgat a szobában, s a szíve csordultig van gyűlölettel. Azután nem is maradt már sokáig, hanem jó éjszakát dünnyögve távozott.
„Fura egy szerzet!” jelentette ki lenézően Čipčan, mihelyt az ajtó becsukódott mögötte, s körbe tekintett, mit szólnak hozzá a többiek.
Az urak azonban úgy tettek, mintha nem hallották volna, nem szóltak semmit. Anna egy kártyalap – a tizennyolcas – illusztrációját nézegette. Egyedül Sabína tett volna valami undok megjegyzést, de miután Červeň elment, még azt is elfelejtette, hogy Čipčan egyáltalán ott van. Visszakönyökölt az asztalra, és hideg ujjait – mindig hidegek voltak – gondterhelt, összeráncolt homlokához szorította.
„Kisasszony, maga jön!” szólt Čipčan – Šporinský háta mögül, akit felettébb ingerelt, hogy amaz ott áll, s ő kénytelen közvetlen közelről hallgatni durva csengésű hangját – és ujjával Anna felé bökött, merthogy ő volt az első. Meglátva a rászegeződő ujjat, Annát elfogta a nevethetnék, legyezőszerűen maga elé tartotta lapjait, s míg úrrá nem lett nevethetnékén úgy tett, mintha azon töprengene, melyik lapot rakja ki.
„Igazán kíváncsi vagyok, kihez fogok én férjhez menni!” morfondírozott magában Saba, miközben tenyere alól átható tekintettel meredt az asztal közepére. „Gondoljunk csak bele, télen is mi volt a bálban, Červeň húga végig azzal a doktorral táncolt, aki aztán elment a faluból. Žanka Matvická meg a tanítóval táncolt, Anna pedig Karol Škarláttal, Minka Tichota Červeň-nyel, nekem meg nem volt állandó táncpartnerem. Egyszer, kétszer, háromszor ha felkértek, azt is csak udvariasságból. Gondolatait megszakítja Čipčan figyelmeztetése, mire lerakja a makk dámát, ami a szélen volt, és hideg kis kezét nyomban a homlokához emeli, hogy folytassa a töprengést.
„Nem te jössz, Saba, vedd vissza a lapodat” kiáltanak rá a többiek.
„Mi az, mi az? ocsúdik fel, s miután megérti miről van szó, visszaveszi a lapot. Szeplős arca elpirul, a lapot visszateszi a többi közé és szemöldöke alól Čipčanra pillant.
„No és?” gondolja Čipčan, aki mulatságosnak találta Saba zavarát. „Én itt akár meg is nősülhetnék!”
„Micsoda egy…!” csepüli magában Saba Čipčant, mintha mindennek ő volna az oka, s most már odafigyel. Anna következett, és segítségül hívta a húszast, ami Šporinskýnál volt.
„Szóval így?” jegyezte meg erre a házigazda. „Hm, akkor mi együtt vagyunk, Saba. No, hiába, hiába…”
„Gondolj bele…” folytatja az ábrándozást Saba, ismét feledve a játékot. „Elena lakodalmán sem voltam különösebben elkényeztetve. Így igaz, nem vagyok szép…” mélázik mélyen felsóhajtva. Más lány ezt nem ismerné el magáról, véli, s ettől valahogy nagyon becsületesnek érzi magát. „Se gazdag, se szellemes nem vagyok, így aztán nem csoda, hogy mindenki csak apuska lányát látja bennem. Ezért szeretném én olyan nagyon tud…”
„Leütsz engem, te lány!” – kiált rá elszörnyedve apuska, és szigorú pillantást vet rá. „Miért nem figyelsz?!” dörgi, látva, hogy Saba egészen össze van zavarodva, s fogalma sincs az egészről. Anna vidáman felkacagott, hogy tréfára fordítsa a dolgot.
„Micsoda derék lány!” véli Čipčan, és kedvesen rásandít. „Csupa öröm lenne vele az élet!”
„Kivel is vagyok, kivel?” szeretné megkérdezni az izgatott Saba, de látva, hogy még a nős Šporinský éles tekintete is rászegeződik, megrémül és torkára forrnak a szavak.
„Kislányom, kártyázás közben ne ábrándozz, legyél itt testestül-lelkestül!” korholja a lányát most már szelídebben Mrázovič, és kezébe veszi a kártyákat, hogy leolvassa őket. „Öt, nyolc, tizenhárom… huszonhét. Alulmaradtunk hússzal; királyunk sincs. Ki hallott már ilyet, skízzel leüti a tizennyolcasomat!“ s újra elfogja az indulat.
„Maga,“ szegezi Sabára nikotinfoltos ujját Čipčan „maga szerelmes, kisasszony!” miközben szája sarkában huncut mosollyal rásandít.
„Talán beléd!” dünnyögi magában a lány, és elfutja a pulykaméreg. De inkább nem ellenkezik, mert ha védekezne, egészen biztos azt hinnék, hogy igaz, amit Čipčan mond. Annyit tesz csupán, hogy sovány könyökével kissé oldalba böki Annát és bosszúszomjasan odasúgja:
„Pont úgy néz ki, mint egy boszorkánymester!”
„Ha-ha” kacag fel Anna, azután ránéz Čipčanra. Csakugyan, azzal az összenőtt vastag szemöldökével, meg azzal a sápadt hosszú orrával, olyan, mint valami rém. De látva, hogy amaz észrevette a sugdolózást, rápirított Sabára és nevetve megjegyezte:
„Nem való ilyet mondani az emberről!”
„Maga kisasszony, mindig nagyon zaklatott” kezdett vidám tréfálkozásba Čipčan, megsejtve, hogy Anna a pártját fogta. „Maga beteg…” S ekkor, mintha új ötlete támadt volna, mulatságos arckifejezést öltve így szólt: „Ki tudja, nem szántszándékkal-e… Ez az új doktor, egy gavallér!” és Annára pillantott, vajon értékeli-e a szellemes tréfálkozást. Csakhogy Anna most mélyen a lapok fölé hajolt, és nem látszott észrevenni a viccelődést. Ezért Čipčan még hozzáfűzte:
„Már láttam, igazán különös ember ez a doktor; micsoda szerencsés körzet…!”
„No, ezt nem lehet előre megmondani… de nem ám…” szól kelletlenül a házigazda.
„Mi pedig már tudjuk, öreg, hogy az egy semmirekellő ember!” veti oda mérgesen Šporinský. Szívesen lehurrogta volna Čipčant, de méltóságának alulinak tartotta, hogy vitába szálljon vele. „Én is láttam őt; máskülönben érdekes, csak…”
„Nocsak!” gondolja Anna, pirosra vált arcát felemelve a lapokról, csillogó szemében valami dacos kifejezéssel, megvetően pillantva rájuk, és felállt az asztaltól.
„Talán elég is lesz a kártyából mára?” kérdi bájosan, de a hangja nem cseng kedvesen.
„Nekem… tőlem…” motyogja habozva Mrázovič, neki is bőven elég volt már ennyi.
„Persze, hogy elég! Még sok is!” csattant fel mérgesen Šporinský, azzal ő is felállt az asztaltól. Induláskor rálépett Čipčan bütykére, merthogy roppantul ingerelte őt a faragatlan Čipčan jelenléte, pláne amiért pont az ő feje fölött hangoskodott, hiába szólt neki kétszer is, hogy menjen el onnan.
A kisasszonyok, akár a kalitkából kiszabadult madárkák, egyből kihussantak, Saba a legtávolabbi szobába merengeni, Anna pedig a kertbe, vissza a rózsák közé. Čipčannak se akadt már szórakozása a szobában, így hát ajánlotta magát ő is. Elhaladva a kerti sövény mellett, csendes, mélabús dúdolás ütötte meg a fülét. Anna hangján szólt, de olyan álmatagon csengett, mintha mégsem ő lenne az. Felállt hát egy kőre, és a sövény felett belesett a kertbe.
„Kisasszony, maga talán nem is tudja, hogy énekel!” szólalt meg mosolyogva, és a lányra rásandított. Azután várta, hogy Anna – meglátva őt – derűs arccal feléje fordul. Ránézett csakugyan, de bosszúsan, szemében gonosz fénnyel. Čipčan ettől valósággal megdermedt. Ki tudja mi vitte rá eztán, hogy másokról rosszat mondjon.
„Mit szól hozzá, kisasszony, fura egy ember ez a Šporinský!” kezdte pimasz hangon. Anna elképedve nézett rá, és felkacagott.
„Az az ő dolga!” felelte.
Erre Čipčan kijelentette, hogy Červeň meg egy rettenetesen furcsa alak. Anna nem szólt semmit, csak nevetett. Hanem amikor a doktorról úgy nyilatkozott, kár, hogy nem ismeri, mert az aztán igazán jó firma, akkor már nem nevetett, és nem is mondott semmit. Ez már egy kicsit sok volt: egyszerre három ember fölött pálcát törni!
*
Karol Čipčan mérnök volt, és most az uradalmi erdőket meg dombokat jött ide felmérni. Minthogy a faluban nem volt más alkalmas hely, a jegyzői irodában szállásolta el magát, kipakolta térképeit meg mérőláncait a hátsó teremben. Két hete tartózkodott már itt, s kitűnően, frissnek érezte magát ebben a tiszta, hegyvidéki falucskában. Öröme telt a mezőkben, erdőkben, a mérőláncaiban, de a Mrázovičéknál töltött órák mindennél jobban tetszettek neki. Az utolsó látogatás óta azonban valami kellemetlen, nyugtalan érzés motoszkált benne. Három napig feléjük se nézett, és most is, az ablaknál állva azon tépelődött, elmenjen-e hozzájuk. Bámult kifelé az ablakon, de nem látta, ahogy Červeň húga, a halovány Želuška, csendes lányka és olyan vékony, akár a cérnaszál, a virágoskertet locsolja a méhesnél. Finom arckifejezése egészen más, mint a bátyjáé, aki az udvaron járkál szemére húzott kalappal – holott már lement a nap – hogy ne is lássa ezt a gyűlölt világot. Alsó arcfelét, melyen rideg és zárkózott kifejezés ül, nem takarja el a karima.
Čipčan, amint ezt meglátta, pajkos mosolyra húzta a száját, ahogy ez a bolondok láttán szokás. S kiment, azzal a szándékkal, hogy jó lesz egy kis bosszantással elszórakozni rajta. Közelebb lépett hát hozzá, majd nem messzire tőle megállt – akár egy ércoszlop és elmosolyodott, mert átvillant a fején, milyen mulatságos látvány ez: ő, aki erős, vele szemben meg a másik, aki vékony, cingár, habár magas és pöffeszkedő.
„Máma … máma igazán furcsa volt az idő, mi a véleménye?” kérdezte erőteljes, parancsoló hangon, s rejtett huncutsággal rásandítva várta a komikus választ. Červeň azonban hosszú ideig nem felelt.
„A véleményem…?” szólal meg végre nagy nehezen, s Čipčan pillantását kerülve, állát még magasabbra szegve, elhallgat.
„Sikerült a vadászat?” próbál választ kicsikarni Čipčan.
Červeň ránéz, s tetőtől talpig lekicsinylően végigméri. Azután elfordul, s valótlant válaszol, hisz úgyis egészen mindegy: „Sikerült…” Minek kérdez olyat, amire tudja a választ. Épp eléggé gyűlöli már ezek nélkül a badarságok nélkül is.
Karol Čipčan tudta, hogy a vadászat nem sikerült, és hogy Červeň sose lő semmit, de ezután már egyet se mukkant.
„Duzzogjon csak!” gondolta magában, majd nagyvonalúan, s mélységes megvetéssel békén hagyta, kilépett az udvarról és elindult Mrázovičékhoz.
„Mégis inkább a kiskertbe kellett volna mennem,” villant át a fején, amint kilépett a kapun. „Želuška, kicsi galambocska!” Visszapillantott a kiskapuból. Pontosan olyan, amilyennek elképzelte, úgy áll ott, ahogy lelki szemeivel maga előtt látta, egyik kezében a locsolókannát tartja, másik kezével nedves kis szoknyája alját emeli, hogy az ne érjen a poros földhöz. Čipčan elégedetten elmosolyodott, de nem fordult vissza. Hisz találkozik vele még épp elégszer. Nikotinfoltos ujjaival sodort magának egy szivart és elindult Mrázovičékhoz. Ott aztán egy lelket sem talált, mígnem az öreg Dora felvilágosította, hogy mind kint vannak a kertben. Az urakat – mármint Mrázovičot meg Šporinskýt – méhész kalappal felszerelkezve, a méhesben találta, de nem volt kedve a zümmögő méhecskék közé menni, pedig Šporinský dühösen szólongatta:
„Ide, ide, jöjjön segíteni!”
„Mit művelnek?” kérdezte hátat fordítva nekik, azzal a kertet pásztázva, tekintetével a kisasszonyokat kereste. Az orgonabokor alatti kis sziklán, ölében könyvet tartva ott ült Saba, de ővele Čipčan nem törődött. Mi öröme lenne benne; se nem szép, se nem kedves… Nyugtalan lány, nem tud mit kezdeni magával!
Saba jóformán észre se vette Čipčant. Már reggel óta nagyon furcsán viselkedett. Zaklatottan ébredt és korán felkelt. Ha Anna nem szól rá, fésülködni is elfelejtett volna, gondterhelt homloka még a megszokottnál is sokkal ráncosabb volt. Abban a minutában, hogy megebédeltek, felkapott egy könyvet és bevackolódott az orgonabokor alá. Épp csak elolvasta a címet, s máris ábrándozni kezdett.
„Mégis csak furcsa és borzasztó dolog, ami történt velem …!”
Merthogy az éjjel arról álmodott, hogyan tépelődik napközben; vajon kihez fog ő férjhez menni, hiszen se nem szép, se nem szellemes, se nem gazdag, és akkor, egészen váratlanul – és ez benne a borzasztó, így szólt hozzá egy hang: „Štefan Šporinskýhoz fogsz férjhez menni!”
És az óta egy perc nyugta sincs, sőt egészen magánkívül van.
„Kisasszony… hol a koronája?” szólítja meg pajkosan rásandítva Čipčan, vajon észreveszi-e, hogy ő megint milyen szellemesen kezd a társalogni.
„Miféle korona?” kérdi Saba.
„Anna kisasszony!” és sanda tekintetét egyre rajta tartva, ajkán öntelt mosollyal meghintáztatja magát a talpán.
„Há, honnan tudhatnám!” feleli, s bosszúságában, amiért megzavarták á helyett hát mond. Nincs neki e nélkül is épp elég baja?
„Csakugyan bájos leány!” gondolja magában Annáról Čipčan; hátat fordít Sabának és az ellenkező irányba néz. Épp ott bukkant fel a gyümölcsfák árnyékából, színtiszta fehér ruhában, kissé mesterkélten és kacéran, arcán bohókás, enyhén negédes mosollyal Anna. Čipčan megigézve bámult rá. Különös leány. Ám ekkor Anna, amint az udvarra nyíló kiskaput megpillantotta, egy pillanatra megtorpant, s arcán meglepődéssel vegyes ijedtség suhant át. Azután különös fénnyel felragyogó szemmel gyöngéden elmosolyodott, s szó nélkül eltűnt, visszament ahonnét jött. Čipčan a nyitott kiskapu felé fordult, s az udvarban eléje táruló látványtól az ő arcán is meglepődés látszott, a kellemetlen meglepetésé.
„Á” morogta rosszat sejtve, s összenőtt, vastag, fekete szemöldöke a homlokára ugrott. „A doktor?! néz kérdőn Annára; de őt már nem látni sehol, csak Saba gubbaszt ott még mindig az orgonabokor alatt, könyvecskéjével és gondolataival. Odakiáltott hát neki:
„Kisasszony, kisasszony, becses új vendég érkezett!” Szántszándékkal mondott becsest, dacos hangon, s azután még a méhesben serénykedő uraknak is odavetette: „Urak, különleges vendég, különleges vendég jött!”
„Eh, mit!” mérgelődtek azok, de nem a vendég miatt, hanem, hogy Čipčan kiáltozik itt nekik. De amikor – meghallva a vendég hangját, amint Dorát kérdezi a háziak felől – megtudták kiről van szó, hirtelen türelmetlenek lettek, be se fejezték a munkát, levették kalapjukat és a vendég elé siettek.
„Á” csodálkozott Čipčan, látva a barátságos kézszorításokat, mosolygó arcokat, mint akik módfelett kedvelik egymást. Úgy látszik, az urak csak akkor vesznek tudomást a hibáiról meg a haszontalan életéről, amíg nem látják őt. Bezzeg ha a közelükben van, és személyesen látják őt, meg hallják a hangját, mindent rögtön elfelejtenek. Čipčan megvetően elmosolyodott, miközben férfiasan kihúzta magát. Őt ugyan nem téveszti meg! S büszkén várta, hogy odaforduljon hozzá.
A középtermetű, rendkívül elegáns Imrich Marmara doktor miután Mrázovič-csal és Šporinskýval üdvözölték egymást, máris Čipčan felé vette útját. Határozottan, magabiztosan lépkedett, ránézett a feszes tartású Čipčanra, s egy pillantással felmérte őt egészen. Magában elnyomott egy mosolyt, és bemutatkozott neki:
„Doktor Imrich Marmara…”
„Már találkoztunk…” felelte a másik szárazon.
„Nem emlékszem…”
„Úgy látszik, feledékenynek tetszik lenni… a sörfőzdében…”
Marmara hosszasan rászegezte csillogó fekete szemét Čipčan férfias arcára, de nem szólt semmit, elfordult, meglátva az orgonabokor felől közeledő Sabát, kezében könyvvel. Félénknek látszott – így volt ez mindig, amikor idegennel találkozott – s Marmara egy pillantással az ő lelkületét is felmérte; és tetszett neki a lány félénksége.
Az urak, miután Marmara – aki maga volt a megtestesült udvariasság – tapintatosan figyelmeztette őket, visszamentek a méhesbe befejezni a munkát. A többiek ott maradtak a virágágyásnál. Čipčan, talpán hintázva,oldalt állt, mint valami peckes kakas, és az esti szürkületbe cigarettafüstöt eregetett nagy férfiasan. Sanda oldalpillantást vetve Marmara elegáns öltönyére, olyan hangon szólt, mintha a doktor holmi közönséges ember lenne:
„Mikor foglalta el az állását?”
A doktor lassan feléje fordította elegáns fejét, majd hosszan – de szándékoltan kifejezéstelen tekintettel – rászegezte csillogó szemét, s szórakozottan, mintha másvalamire gondolna, fesztelenül megszólalt:
„Mikor?” tanakodott magában, miközben szép, karcsú alakját kissé előredöntötte. „Azt hiszem két hete… Magam sem tudom…” fejezte be hanyagul.
Čipčan jól látta mindezt, ajkát megvetően lebiggyesztette, s magában úgy vélte, nem érdemes foglalkozni ezzel az emberrel, és azután már csak a dohányzásra figyelt.
„Úgy illene talán, hogy most én mondjak valamit?” morfondírozik magában Saba, s miközben tekintetével Annát keresi, homlokán egyre szaporodnak a ráncok.
„Ne tessék velünk törődni… nem érdemes” fordul hozzá kedvesen tréfálkozva Marmara, és várakozó tekintettel körbenéz.
Sabínát erre menten elfutotta a méreg, és bosszússá vált. Furcsa egy ember, először látja, és mit meg nem enged magának ! Miféle ember ez egyáltalán?
„Gyere, Anna, gyere!” kiált oda megkönnyebbülten a gyümölcsöskert felől felbukkanó lánynak.
„Jöjjön, kisasszony, jöjjön” visszhangozza Čipčan, mintha régi jó ismerőséhez szólna – hadd lássa csak Marmara „kit mutat be neki”.
Ámde azt látta, hogy Marmara őrá ügyet se vetve, Anna elé siet, aki a virágokat gondosan megkerülve, kissé sápadtan és felzaklatva közelít feléje, szemében azzal a különös ragyogással, mosolyogva igyekszik mielőbb találkozni vele. Látta ezt a doktor, s elmosolyodott.
„Értem, semmi szükség tehát a bemutatásra?” jegyezte meg hűvösen Čipčan.
„Volt szerencsém látni a kisasszonyt három évvel ezelőtt Bartalovóban” magyarázta örvendezve Marmara, s Annához fordulva gálánsan hozzáfűzte:
„Azonnal felismertem magát, még ha egy kissé megváltozott is!”
„Megváltoztam?” kérdez vissza Anna némi kis aggódással a tekintetében: „És nem csúnyultam meg?”
„Maga gyönyörű!” felelte mosolyogva, hogy örömet szerezzen neki. Anna arca úgy lángba borult, mintha rajtakapták volna.
„Ugyan, mit beszél…” szólt halk szemrehányással, mosolygó szemmel.
„Csakugyan, nem akármilyen álmot láttam!” töprengett eközben magában Saba, s kihasználva az alkalmat odasomfordált a méhes nyitott ajtajához, hogy meglesse, akit a sors rendelt neki.
„Nem csúnya…” állapítja meg róla kegyesen, meglátva őt az immár sűrű félhomályban, amint hajadonfővel serénykedik Mrázovič-csal, hogy mielőbb befejezzék a munkát és visszamehessenek Marmarához.
„Micsoda egy kétbalkezes vagy te, öreg!” morgolódott nagy mérgesen, s közben türelmetlenül kikapkod mindent a kezéből, mondván, hogy az csak félmunkát végez. Majd hirtelenül az ajtó felé pillantott és meglátta Sabát.
„Jöjjön ide!” hívta.
„Oda a méhek közé!” rémüldözött.
„Nicsak, nicsak Saba, menj csak, menj!” biztatja a háta mögül nevetve, lelkes hangon Anna. Csillogó tekintetét Marmara sokszor ráemelte, s ő jóformán azt se tudja, mit beszél. „Vagyis ne menj, ne menj, ha-ha-ha!”
Saba előbb őrá nézett, aztán Šporinskýra.
„Ugyan mi történik, ha megcsípik is?” kiáltott oda neki. „Hányszor megcsíptek már engem, meg a maga apját is! Jöjjön, húzza ki ezt itt, az öreg csak ügyetlenkedik!”
„Nohát, micsoda egy méregzsák!” méltatlankodik Saba, és hátat fordít nyomban. „Kije ő neki, hogy így parancsolgat… És mit művel!” szörnyűlködik magában, látván hogyan toporzékol, amiért egy újabb méhcsípés érte a tarkóját. „S neki őhozzá kellene férjhez mennie…?”
„Ó, én nem megyek!” kiáltotta rémülten, egészen megfeledkezve, hogy még nem válaszolt az iménti hívásra, amikor arra kérte, húzza ki tarkójából a fullánkot. Ijedtében, hogy Šporinský ráförmed, és a vidám Anna, meg a többiek kinevetik, kiszaladt a kertből. Meg se állt a konyhaasztalig, ott aztán leroskadt a cselédpadra.
„Most látom csak, milyen szörnyű egy ember ez!” gondolta, a futástól erősen zihálva. „Ha van egy csöpp józan eszem, ez nem történik meg…”
„Hogy tetszik neked Marmara?” hangzott váratlanul Anna kérdése. Már mindnyájan befelé tartottak a szobába, s Anna keresztülvágott a konyhán, gyanítva, hogy Sabát ott találja.
„Figyelemre méltó ember!” feleli készségesen Saba, a maga gondolatait máris elterelve.
„Különleges!” fűzi hozzá Anna lelkesen csillogó szemekkel, titokzatos mosollyal, mintha tudna még róla valami kedves dolgot. De nem mondott többet, kifordult a konyhából és elfutott.
„És már elment?” kiáltott utána Saba, s lehajtott fejét tenyerébe hajtotta.
„S tőlem még csak el se köszönt…” gondolta magában, bár nem hallotta Anna válaszát. „Igaz, nem is érdemes; nem vagyok se szép, se kedves, se gazdag… Ez meg itt felveri az egész házat”! villant át a fején, meghallva odaátról Anna elragadtatott, csilingelő kacagását. „Biztosan nagyon szerelmes abba a csillogó szeműbe… Az álmokra nincs mit adni!” kanyarodott vissza előbbi gondolataihoz. Felállt és kinézett az ablakon át a kertbe, Šporinskýt keresve. De már csak Čipčan állt ott az estharmatos virágok közt, mint valami faszobor. Ő nem ment be a többiekkel, kint maradt, beleveszve a nikotinfoltos ujjaiban tartott cigarettából eregetett jókora füstfelhőbe. Válla fölött emelkedő hosszúdad feje ugyan férfiasan hat, ám sárgás színű arca ijesztően kellemetlen érzést tükröz. Saba felsóhajtott és elfordult az ablaktól.
„Vajon mi történt vele?” kérdezte magától aggódva a gyöngéd Žela, amikor megpillantotta Čipčant a kiskapuban. Kint ült este az udvaron, s látta, amint az megérkezik és lecövekel mielőtt belépne. Hiába várta hát, hogy ránézzen és észre vegye milyen csinosan fest új, rózsaszín blúzában.
„És micsoda lenyűgöző oroszlánfeje van!”
„Otthon voltak a Mrázovič kisasszonyok?” kérdi halkan, hosszan ráfüggesztve gyöngéd pillantását, hátha mégis észreveszi, milyen szép ő ma.
„Igen, otthon” válaszolja kurtán, szinte rá se nézve.
„Igazán kedves lányok…” fűzi hozzá.
„Valóban, Saba csakugyan figyelemre méltó!”
„Saba?” kérdez vissza értetlenül Želuška. A férfi talán összetévesztette a neveket – gondolta, és nem szólt semmit.
*
Fehéren virágzó fák illata áradt és madárdal zengett ezen a kellemes délutánon Mrázovičék kertjében. A szomszéd Šporinskýval együtt, mindnyájan kivonultak a lombok alá, hogy magukba szívják a virágok illatát. Egyedül csak Saba gubbaszt odabent a házban. Kiment volna velük ő is, csakhogy a heves természetű, nős Šporinský – nem tudni mi járt a fejében – három ízben is görbén nézett rá. Két ízben Saba átült máshová, de amikor megismétlődött újra, megijedt és hirtelen eszébe villant, hogy ez az ember szerelmes belé. Riadtan rápillantott, mintha kegyelemért esdekelne, ám látva, hogy az ő értetlenül bámul vissza rá, s egyre csak bámul, fogta magát és elmenekült onnan. Most itt ácsorog a konyhában, ahol kenyeret szoktak sütni, és figyeli a cigányasszonyt, aki a megfordított kelesztőteknő fenekére kirakott kártyákból jósol. Olyan ez az egész, mintha iderendelték volna a kártyavetőt. Saba nem hisz ugyan a jövendölésében, csak azért jósoltat magának, hogy gyötrő gondolatai elterelődjenek.
„Nohát, beszéljen már végre!” türelmetlenkedik. Rápillant, s akkor látja csak, micsoda egy rút vénség ez az asszony.
„Ah, micsoda ötleteim vannak nekem!” csúfolódik magán lélekben, miközben a megvetemedett ajtó résén át kiles, nem látja-e meg valaki, mi folyik itt. A cigányasszony eközben kirakja az utolsó lapokat, s kántáló hangon rákezd:
„Istennek kedves, az embereknek kellemes, a szegényekhez jóságos lesz, áldást hoz majd a vidékre, ahová kerül. Nagy szerencse vár magára, s boldogságra lel. Örömöt fakaszt, amerre csak jár, dicsérni fogják széltében-hosszában az öregek is meg a fiatalok is, mert nincs magához fogható jótét lélek, se olyan szép, három vármegyében.”
„Hát még?” csúfolódik Saba az ajtórésre pillantva. Bejöhetnek, még mielőtt megtudná, hogy a sors Šporinskýt rendelte-e neki.
„És férjhez megyek-e?” kérdezte.
„Már hogyne menne férjhez! Gyönyörű férjet kap, gazdagot, jóságosat. Dicsérni fogják mind az öregek mind a fiatalok, de még a szegények is. Irigyelni fogják magát… a híre messzire repül…”
„Eh!” legyintett bosszúsan Sabína. „Azt mondja meg, ki és mi lesz ő!”
„Egy gazdag, jóságos úr, láthatja, nézze csak meg, itt mutatja a kártya. Hosszú útra indul, egy…”
„De pap, doktor vagy jegyző? Hisz azt tudom, hogy úr lesz, nem paraszt!” mérgelődik Saba; kintről lépéseket hallani, egy férfi közeledik. Csak nem apuska!
„Úr lesz, fölbirtokos gazda, mint a szomszédjuk, Šporinský úr. Hisz itt mutatja a kártya, és én nem mondhatok valótlant!”
„Ő lesz hát mégis!” gondolja Saba. „És özvegy?”
„Isten ments! Egy gyönyörű fiatalember, piros meg fehér! Hisz mondtam már, hogy minden lány irigyelni fogja magától ezt a Červeň urat.”
„Micsoda? Ha-ha-ha! Hiszen azt jósolta, hogy nem jegyző lesz, hanem úr…”
„No, és Červeň úr nem úr, és az apuskájának nem volt birtoka?”
„Még hogy az apuskájának! Hetet-havat összehord itt nekem! Mivel tartozom!”
„Miféle ostobaságba keveredtem, minek is hallgatom ezt a fecsegést?” mérgelődik magában zakatoló szívvel Saba. A pitvarban ekkor megjelent az ibolya illatú, elegáns Marmara. Miután az ajtóhoz lépő Dorától megérdeklődte hol vannak a háziak, a kert felé indult.
Saba megkönnyebbülten felsóhajtott.
„És ehhez mit szólna?” kérdi a cigányasszony, látva milyen feszült figyelemmel leskelődik Saba a résen át.
„Ugyan, elhallgasson már!” förmed rá Saba, miközben hideg kis kezével kihalássza zsebéből a pénzt, és odaveti a lapok mellé. Aztán a cigányasszony még régi cipőt, meg szoknyát és fejkendőt kért, de a haragos Saba otthagyta. Kezét hátratéve, csendes léptekkel átsétált az udvaron és kiment a kertbe. Nem csatlakozott mindjárt a fák alatt üldögélő társasághoz, hanem a sövény melletti kúthoz ment, ott aztán leült egy gerendára. Jó negyedórán keresztül merengett a víztükör fölött, nézegette szeplős arcát, de végül a fentről aláhulló cseppecskék okozta fodrozódás láttán megharagudott, és elindult a többiekhez a fák alá, ahol Anna diadalmas kacagása csengett. Ahogy meglátta őket, tekintetével máris Šporinskýt kereste. Ott volt közöttük, és fényes fehér fogaival szivarját rágva, akárcsak a többiek, ő is a szilvafának támaszkodó, kiöltözött Annára figyelt, aki csillogó szemekkel, mámorosan beszélt, egyre csak beszélt. Mellette pedig ott áll, mosolyogva magában, a mindig elegáns Marmara, s barna kezével szép fényes bajuszát simogatja gyöngéden. Annát hallgatva érzi ő tisztán, hogy a különös ragyogás és mosoly neki szól. Velük szemben ott álldogál Čipčan, megsárgult ujjaival cigarettáját sodorgatja és mint valami bíró, szigorú pillantásokat küldözget feléjük, úgy tesz, mintha a három öreg – Mrázovič, Šporinský és a reggel érkezett Panák koma – beszélgetését hallgatná, de valójában Annát figyeli elmarasztalóan. Hogyan lehetséges, hogy így elbódítja őt egy ilyen világfi szeme pillantása…?
„Tudja,” mondja lelkendezve Anna, „én egészen beleszerettem ebbe a falusi életbe.”
„Én meg azt hiszem, hogy valami egészen másba szeretett bele!” jegyzi meg gonoszul Čipčan, de Anna meg se hallja. Jóformán azt se tudja, Marmarán kívül van-e ott még valaki más is.
„Csakugyan, egészen falusi lány lett már belőlem, de igazán. Hinné-e Marmara úr, hogy tegnapelőtt hajnali négykor keltem – és, jaj milyen gyönyörű volt a csalogányokkal teli kert – tegnap pedig az öreg Dorával húsz munkásnak főztünk ebédet. Különös, igazán nagyon különös!”
Marmara erre gyönyörködve elmosolyodott, nem abban gyönyörködött ő, amit hall, hanem abban, akit lát, az örömteli Annát. De Čipčannak, aki a három öreg beszélgetését hallgatva úgy állt ott, mint egy vasoszlop, egy cseppet sem tetszett a lány ragyogó szeme, és Marmara higgadt mosolya. Lebiggyesztette ajkát, megsárgult ujjával lepöccintette a cigarettahamut és hűvösen megjegyezte:
„Én ugyan semmi nagyszerűt nem látok abban, hogy valaki húsz kaszás embernek vagy más hasonló népségnek ebédet főz!”
Anna most már észrevette, hogy ott áll, meg is értette, amit mondott, s ránézett tágra nyílt szemekkel. Vajon azért beszél ő, hogy Čipčannak tessék? S meg is feledkezik róla abban a minutában, azután meg csak mondja, mondja tovább a magáét:
„Csakugyan nem tudtam… vagyis hát, voltam én már többször is falun; de mind közül ez a legszebb. Gyere, gyere, Saba!” kiált fel hirtelen, megpillantva a szégyenlősen közeledő Sabát. Zavarba ejtette Sabát, hogy Šporinský is ott van, és Anna hívására még feléje is fordul, így aztán ahelyett, hogy odament volna hozzájuk, sarkon fordult és elszaladt. Anna erre csengő hangon felkacagott, mintha valami örömteli, gyönyörű dolog történt volna. Utána akart szaladni, de valaki gyöngéden könyéken ragadta. Marmara volt az, aki elköszönni, s ajánlani készült magát. Annát mintha kicserélték volna, riadtan pillant rá. Csak nem mondott valami butaságot, hogy máris elmegy? És kutatva az okot, ijedten tekint rá.
„Ma még ki kell mennem a tanyákra…! mondja. „Kezeit csókolom!”
„Ne menjen!” marasztalják az urak. Megivott hát még velük egy pohárka bort a két kisasszony egészségére, s lángoló tekintetét Annára vetve, elindult a kiskapu felé Mázovič-csal. Az urak visszaültek a padra, de Čipčan szemmel követte Annát, s nem bírta elviselni, ahogyan az a sövényen, meg még a falun túl is tekintetével kíséri az elegáns Marmara büszke kocsiját. Melléje lépett, s hogy ne hallja más, fojtott hangon így szólt hozzá:
„Kisasszony, szeretnék mondani magának valamit…”
„Mit mond?” kérdi, jóformán azt sem tudva ki beszél, s csak miután a kocsi eltűnik a láthatáron, fordul oda hozzá.
„Mit akar hát?” vonja össze a szemöldökét. Abban a minutában, ahogy rápillant, fején átvillannak a megjegyzések, amiket Marmarával folytatott beszélgetése során Čipčan tett, s haragra lobban, megértve azok mondanivalóját, és homlokráncolva várja, amit hallania kell.
„Szeretni… vagyis …” kereste a megfelelő szavakat Čipčan. „Hiszen ismeri, ugye, a mondást: méltatlan embert – azt hiszem – szeretni, bűn!”
„Mit akar ezzel mondani?” szól ridegen Anna, mintha nem értené. Čipčan hintázott egyet a talpán, s valami találó választ keresett. De Anna türelmetlenül megcsóválta a fejét, majd sarkon fordult és elszaladt.
„Nem, ma nem kártyázom!” vetette oda a készülődő uraknak, akik hívták, tartson velük. „Menjen játszani Saba!”
Čipčan csalódottan bámult utána; végül összeszedte magát és elindult befelé. Az urak pedig, az ősz hajú komával egyetemben, leültek az asztal köré és várták Sabát, akit háromszor is szólítani kellett. Ő ugyanis a legtávolabbi szobában üldögélt már vagy egy jó órája, s nem akart onnan előjönni, mert félt. Végül aztán, a negyedik szólításra nagy nehezen valahogy mégis csak összeszedte magát, s mint akit üldöznek körülnézett, hátha megmenti őt valaki. A fogadó szobán keresztülhaladva megpillantotta az épp akkor érkező, magát elveszett embernek tekintő – merthogy az apja tönkrejutott – Červeňt, s odafutott hozzá. Egész testében remegve, azt sem tudva mit tesz, megragadta a férfi kezét, szóhoz sem hagyva jutni azt. „Červeň úr,” rebegte sietve, a szavakat félig elnyelve „szépen kérem, menjen kártyázni helyettem, könyörgöm!”
„Miért, mi történik?” kérdi Červeň csodálkozva, fejét lehajtva, s arckifejezése váratlanul ellágyul, kedves, angyali ábrázatot ölt. Ujjairól lefejtette, s magához vonta a lány görcsösen belékapaszkodó kezét, miközben erélyes tekintetet vetett rá, hogy figyelmét a gyengéd mozdulatról elterelje. „Tudja, hogy én sosem kártyázom?”
„Könyörüljön rajtam, s álljon be ma helyettem, nagyon kérem!” rimánkodik Saba.
„De hát mi történik itt?” firtatja tovább Červeň, miközben finoman megszorítja hideg kis ujjait, s azután, mintha máris megbánta volna, morcosan rápillant. És elindul befelé, de mégsem hajlandó kártyázni, így aztán Sabína mégis csak kénytelen tarokkozni.
„Ki hallott már ilyet, tarokkozni nyáron?” zsémbelődik, majd belép az ajtón, s jól becsapja maga után. „Ilyenkor senki nem tarokkozik; hisz van nekem más dolgom is, itt ez az egész ház. Miben sántikál ez az Anna?” Odalépett az asztalhoz, kihúzta az üresen hagyott széket és körbenézett. Ez nem az ő helye volt ugyanis, hanem Annáé, de azért szó nélkül leült, még örült is, hogy nem kell Šporinskýval szemben ülnie, mert hisz az egymással szemben ülőknek akaratlanul is mindig találkozik a tekintetük.
„No, kisasszony, aztán most ne legyen olyan szórakozott, mint a múltkor!” jegyezte meg Čipčan, miközben a háta mögé állt. Ha nincs itt Anna, majd elszórakozik Sabával, bár ő egyáltalán nem olyan szellemes.
„Játsszon maga!” veti oda Saba, miközben felállni készül, hogy átadja a helyét. Csak most érezte igazán, hogy Šporinský mellett ülni sokkal kellemetlenebb. Ki tudja, nem ingerli-e őt a közelsége!
„Tudja, kisasszony, ha nincs tétje a játéknak, én inkább csak kibicelek. Olyan ez nekem, mintha gyerekek játszanának…”
„Minek beszél annyit?” mérgelődik magában Saba, akit lassacskán már minden bosszant. „Ugyan kit érdekel, mi tetszik neki, s mi nem… Most már igazán nem csodálkozom a dühkitörésein!” vélekedik, amint meghallja Šporinský méltatlankodását, mert az bizony nem hagyja szó nélkül Čipčan Sabának adott válaszát.
„Boldogtalan: türtőzteti magát, mert érzi, hogy tévúton jár… Csak nehogy valami szörnyűségre vetemedjen; félek, hogy… A felesége amúgy is beteges, fel se tűnne. Ó” gondolja elszörnyedve „de én azt nem venném a lelkemre!”
„Az embernek legyen mindig tiszta a keze!” rivallt rá ekkor Šporinský a házigazdára, aki már egy jó ideje nézegette a kezét, mert az bizony piszkos volt, de valahogy mégsem akaródzott neki kezet mosni. Ej, ha valaki megmosná helyette a kezét, és az aztán szép tiszta lenne…! Šporinský nem is hagyta szó nélkül ezt, hanem jól leteremtette. Sabína szíve majd kiugrott a helyéről, amiért Šporinský így kiabál az ő apuskájával, s oldalról ijedten rásandított. Az meg mérges ábrázattal a székén hintázott, s szivarját rágva, tekintetét – Panák ősz feje fölött – a szemközti falra szegezte. Ekkor döbbent rá, hogy a szeplős kis arcocska nincs ott a megszokott helyen, s ettől hirtelen magához tért. Körbenézett, hová tűnhetett az a fejecske, amit ő látni szokott, s értetlen pillantása kérdőn Sabínára meredt, hogyan lehetséges ez.
„Hogyhogy eddig soha nem vettem észre, hisz oly régóta és oly sokszor legeltette rajtam így a szemét!? Lám, lám…” töpreng magában Saba, miközben feldereng benne a tegnapelőtti emlék, akkor is pont ezt csinálta, előbb őt figyelte, majd szivarját rágva a mennyezetet fürkészte csüggedten. „Mit lehet hát tenni, vajon mit?” tépelődik magában Saba, s homlokát aggódva összeráncolja. Remegő ujjakkal veszi kezébe, és rendezi a lapokat, melyeket Šporinský leosztott. „Micsoda egy kétbalkezes maga. Egytől egyig mérges lapok!” veti oda durcásan, hogy meggyűlöltesse magát, s közben észre sem veszi, hogy megbotlott a nyelve, és hitvány lapok helyett mérges lapokat mondott. Azt sem veszi észre, hogy az egész társaság ezen nevet.
„Maga az, aki mérges!” feleli Šporinský éles tekintetet vetve rá, s közelebb hajolva hozzá.
„Mindig így viselkedik velem!” méltatlankodik magában Saba, a férfi pillantásától felpaprikázódva. „Bizonyára így próbál lecsillapodni. Bezzeg Annával nem így bánik; ővele mindig finoman… De engem gyűlöl, amiért szenved miattam…”
„Nem azt a lapot, hanem egy másikat akarok lerakni!” veti oda bosszúsan a háta mögött kibicelő Čipčannak.
„Kisasszony, kisasszony, de hát ez király!”
„Hiszen láthatja, hogy ebből a színből nincs több lapom!”
„A királyt akkor sem áldozhatja fel!” nevetgél Čipčan. „Maga már megint szórakozottan játszik, maga szerelmes…”
„Elfelejtettem!” kap észbe Saba, miközben visszaveszi a lapot. „Boszorkánymester, mit akar?” fut át a fején, látván amint Čipčan a lapok között babrál.
Akkor kártyázzon ő, ez így nem járja.
„Keresztapus, igaz, hogy Nelka Augustovská férjhez ment Pukanhoz, ahhoz az özvegyemberhez?“ kérdi váratlanul az ősz hajú Panákot, s a választ meg sem várva, sebtében hozzáfűzi: „Nem értem, hogy tehetett ilyet!“
„Ne törődjél te most Nelkával, hanem a kártyával“ szól rá az apja.
„Úgy bizony, maga az első, maga jön!“ jegyzi meg szivarját rágva Šporinský.
„Én ezzel csak azt akarom mondani,” folytatja makacsul Saba, miközben lerakja a piros királyt, hisz már úgyis tudják, hogy nála van, mert kiejtette a kezéből, amikor Čipčannal huzakodtak „hogy nincs még egy lány, aki ilyen oktalanul cselekedett volna!”
„Miért?” kérdi Čipčan. „E szerint, magácska, a népi szólást követi: Jobb egy féllábú legényember…?” s kedvesen rásandít a lány feje búbjára – lévén ő maga is legényember. „Leüthette volna jobban!” mondja Panáknak, akivel most találkozott első ízben, s aki oly annyira elmerült a játékban, hogy azon kívül mást se nem lát, se nem hall.
„Bár csak ne is hallanám ezt az embert!” mérgelődik magában Saba. Özvegyemberek, ugyan már!
A házasember Šporinský a lapjaiba temetkezik, szeme megakad a tizennyolcason, s máris lerakja, miközben Sabára pillant, s elgondolkodva megkérdezi:
„Maga nem menne férjhez özvegy emberhez?”
„Még ha aranyvárai lennének, akkor se!” felel rá elfúló hangon Saba. Azután megkönnyebbülten felsóhajt, s derűsen körbepillant.
„Micsoda szerencse, hogy nincsenek özvegyemberek a közelünkben… Én jövök?” kérdi a házigazda. Elgondolkodva felemel egy lapot, miközben egy másikra pillant. „Nyolcas, tizenkettes, egye fene!”
„A széléről!” rivall rá Šporinský.
„Merthogy eleve esélytelenek, szegények. Ha te ezt már előre tudod,” folytatja nyájasan a házigazda és az asztalra csapja a lapot. Ezen aztán jót nevetett mindenki, még az öreg keresztapus is, Čipčan pedig tréfálkozva még rá is duplázott:
„Kisasszony, kisasszony, magát most jól letromfolták!”
Saba az ajkába harapott, s belátta, hogy Šporinskýnak semmit nem ártott ezzel. Lapjaiba temetkezett hát, s szemébe ötlött egy alsó.
„Nézze csak, keresztapus,” mondja örömtől ragyogó szemekkel. „Ez itt hasonlít arra az utálatos Pukanra.”
„Miért lenne utálatos?” avatkozik bele tüstént Čipčan, abban reménykedve, hogy amíg ezen szórakozik, legalább addig se gondol Annára.
„Hogyhogy miért?” felel rá indulatosan Saba, mert bosszantja a kérdés. „Azért, mert nem a feleségét szereti, hanem egy másik nőt…”
Erre az egész társaság elképedve rámeredt, még az öreg keresztapus is, aki pedig teljesen elmerült a játékban: ugyan mi lelte ezt a lányt?
„Fölöslegesen beszélsz,” jegyzi meg szárazon apuska, s homlokát nyugtalanul összeráncolja.
„Úgy, úgy!” helyesel Šporinský, miközben összeszedi a lapokat s átnyújtja neki. „Szíveskedjék osztani, ez a játszma véget ért…”
Saba megvárta, míg a férfi leveszi kezét a pakliról és csak azután nyúlt érte. Tessék-lássék megkeverte a lapokat, s máris elkezdett osztani, mire Čipčan rászólt:
„Fordítsa meg, kisasszony!”
„Ez meg mit akar?” szidja magában, mérgesen hátrapillantva a kibicelőre Saba, majd lerakja a lapokat Šporinský elé. Az meg éppen a szivarját készült meggyújtani – ez volt az oka annak, hogy nem szólt rá – és oda se fordulva, megérintette Saba hideg ujjait. Közben észrevette, hogy a szivarja csálén áll a tokjában, így aztán bal kezével annak a helyre igazításával foglalatoskodott, jobb kezét pedig a paklira meg Saba kezére tette.
„Fordítsa meg, fordítsa már meg végre!” méltatlankodik lángba borult arccal a lány. A kézérintés bizonyára felzaklatja őt. S abban a minutában kihúzza kezét a férfi tenyere alól.
„Várjon… miért ilyen türelmetlen?” kérdi Šporinský odapillantva, vajon mi okozta ezt a rándítást. Megfordítja a lapokat és meggyújtja kialudt szivarját. „Milyen szórakozott, ideges!”
„Szerelmes!” jegyzi meg vidáman Čipčan, de aztán a házigazda nemtetszését látva, bánja már, hogy megszólalt.
„Árulja el nekünk, kisasszony, kibe szerelmes?” folytatja aztán mégis az incselkedést.
„Eh, itt komoly dologról van szó, nem holmi ostobaságról!” veti oda mérgesen Šporinský, miközben szivarját rágva Sabára sandít.
„Beszélni kell a doktorral, lám, itt járt. Saba kisasszony nem egészséges, még a végén ideglázt kap. Nem szabad késlekedni!”
„Már megint!” rémüldözik Saba, hogy most meg az egészségével törődik. „Csak legalább ne beszélne!”
„Csakugyan,” szól közbe az öreg keresztapa is, ősz fejét Mrázovič felé fordítva. „Sabínkát én még sose láttam ilyennek!”
„Jaj, keresztapácska!” szisszen fel a lány szemrehányó, könyörgő pillantással.
„Nos, mi meg itt aggódunk magáért!” ripakodik rá ingerülten Šporinský, s mérges tekintetét Saba szemébe fúrja. „Ne gondolja, hogy csak a betegek szenvednek, s azok nem, akik a betegségüket tűrni kénytelenek!”
„Ezt nem lehet kibírni!” siránkozik magában, könnyeivel küszködve, Sabína. „Nekem semmi bajom, az égvilágon semmi bajom nincs…” hüppögi elcsukló hangon. Őt nézi mindenki, és jóságos keresztapja arra kéri, mutassa a kezecskéjét.
„Mutassa, mutassa csak!” parancsol rá Šporinský, s ő is kinyújtja a maga kezét. Ám Saba felpattant és hogy kezeit elrejtse, sebtében felkapta a neki osztott lapokat. De remegő kezéből, mindenki szeme láttára, szertehullottak a kártyák. Šporinský, és a többiek is mind őt nézték, ő meg sírását visszafojtva, zavartan eltolta magától a székét.
„Nem játszom tovább!” jelenti ki, s a választ meg se várva, kiszalad a szobából.
„Menj, menj csak ki a friss levegőre!” kiált utána apuska, megnyugodva, hogy kiment a lánya.
„Téged ugyan nem zökkent ki semmi!” jegyzi meg mérgesen Šporinský, látva a házigazda nyugodt ábrázatát. „Én bizony tüstént befogatnék, s kocsit küldenék Marmarához.”
„Marmara ugyan úgy nem ért ehhez, mint én…” felel rá Mrázovič, nem is annyira meggyőződésből, mint inkább bosszúságból, amiért Šporinský beleavatkozik.
„Hát, öreg, ebben nincs igazad! Nem mintha pártolnám Marmarát. Haszontalan egy ember az igaz, de kiváló doktor.”
„Való igaz,” veti közbe jóságosan az ősz hajú keresztapa. „Csakugyan konzultálni kellene vele.”
„De hát mi baja van?” kérdi fásultan a házigazda, miközben feláll az asztaltól, s az ablakhoz sétál. Nem akarja tudomásul venni a betegséget, mert az neki igen kellemetlen, s kényelmetlen lenne. Felemeli az ablak melletti asztalkán álló palackot, s tölt a poharakba, azután pedig, hogy a kellemetlenséget leöblítse, koccint egyet a legközelebb lévő pohárral. A többiek, amint a poharak csengését meghallják, mintegy parancsszóra odasereglenek koccintani, s Sabínát békén hagyják.
„Hogyan él, s mit követett el ez az ember?” így tépelődik magában eközben Anna a kertben, hátát a kártyázók nyitott ablakú szobájának falához vetve. Fehér ruhába öltözve, piros rózsákkal felcicomázva gyönyörű látványt nyújtott, ám homloka olyan felhős volt, mint Sabáé szokott lenni. Ott üldögélt már jó ideje Saba kis szikláján az orgonabokor alatt, s hallgatta a csalogányok énekét. Aztán amikor odabentről meghallotta Marmara nevét, közelebb húzódott az ablakhoz. Úgy tervezte, hogy bemegy és megkérdezi mit vétett Marmara, de végül meggondolta magát, s csak miután a vendégek elmentek, akkor tette fel a kérdést Mrázovičnak:
„Bácsikám, maguk elítélik Marmarát, de miért?” kérdi kíváncsiságtól fénylő szemekkel. A füstfelhőbe burkolózó Mrázovič ránézett, majd kedvetlen hangon így felelt: „Mert elítélendő, nem a kötelességét végzi, hanem mulatozik… Becstelen, lelkiismeretlen ember… Gyere kincsem, gyújts világot!” fűzi hozzá, mert már felettébb bosszantja, hogy a füsttől alig lát, de lámpát gyújtani nem akaródzik neki.
*
A keskeny, pázsittal benőtt udvar kerítésének támaszkodva ott álldogál Saba meg Želuška, és a szántóról hazatérő földműveseket figyelik a kertből. Nagy vidáman hallgatják a kocsisok félig elharapott kiáltásait. Saba pajkos jókedve, s lelke derűje elsöpri a rossz álmot, félelmét most nevetségesnek, ostobaságnak érzi.
„Hek, Rož-ko!” kiáltoznak a kocsisok. Csa, Vid-láš, hajsz, hajsz, hajsz!… Hió, Vrán-ka!” Červeň eközben dölyfös ábrázattal, fütyörészve, a világra fittyet hányva sétálgatott a füves udvaron.
„Igazán nagyon mulatságos!” ismételgeti örömteli nevetéssel, Červeňre pillantva Saba, mert a férfi – őrájuk ügyet se vetve – lábait rázogatva megállt a közelükben. „Mostanáig én erről mit sem tudtam, ha-ha-ha, de más se tudhat, ha nincs, aki megmutassa neki. Neked hogy jutott eszedbe, Želka? Bámulatos vagy!
„Ha-ha!“ nevetnek fel szívből mindketten, erre már aztán Červeň is kénytelen abbahagyni egy pillanatra a fütyörészést. Ajkait széthúzza, de azután, mintha méltóságán alulinak tartaná a mosolygást, durcásan hátat fordít nekik. Mit érdekli őt Saba öröme?
„No, ebből vajon mi fog kisülni!” int Saba egy cingár paraszt felé, aki most bukkan fel az úton, s megvillan szép fehér foga, merthogy épp nyitva a szája. A két lány figyelni kezdi a közeledő alakot, s odafülel Červeň is.
„Hajsz!” kiált a paraszt, ostorát könnyedén suhogtatva, de nem cserdít az ökrökre, hanem megáll és bevárja őket. S aztán mellettük haladva, mintha szántszándékkal tenné, csupán annyit ismételget „Hajsz! hajsz!” Mire az ökrök befordulnak Adam Mišoj udvarára, ugyanis innen vette meg őket a télen. Erre ő fürgén odaugrik hozzájuk, s az igánál fogva visszatereli őket az útra.
„Csa Bŕŕ, csa Bŕ – Bŕna!“
„Látja, ha-ha-ha!“ kacag örvendezve, Červeňre pillantva Saba.
Mikor aztán az ekék eltűntek, akkor vették csak észre, hogy a lábuk harmattól nedves, s behúzódtak az eresz alá, hogy a lócára telepedjenek, épp ott hevert Červeň kinyitott könyve. A kisasszonyok egymás mellé ültek, Červeň meg egy darabig sétálgatott az udvaron, azután megállt a közelükben, de csak félig fordult feléjük. Az esti szellő lágy simogatásában a kisasszonyok elébb kézre pacsit játszottak, majd meg gyermekkori emlékeikről csevegtek.
„Emlékszel azokra a kis babaházakra, itt a kertetekben?” kérdi örömtől sugárzó szemekkel Saba. „Fehérre voltak meszelve, és az a sok játék baba! Emlékszik? Maga is együtt játszott velünk, bizony ám!” s vidám pillantást vet Červeňre. Úgy bizony, emlékszem, egyszer a törökökkel háborúztunk, s nekünk tíz-tíz katonát kellett hadba állítanunk. Maga volt a király, tudja… tudja?”
Červeň kelletlenül elmosolyodott, s aztán csak még savanyúbb képet vágott. Fejét kihívóan felszegve, gyűlölködő tekintetét a felhőkre szegezte. Ugyan mire jó felidézni ezeket az emlékeket, hisz tudja ő jól, hogy annak idején úgy tekintettek rá, mint valami kis hercegre.
„És már majdnem megnyertük a háborút, de akkor a szolgálóm elkövetett valami árulást,” folytatja megállíthatatlanul Saba. „Bizony, pontosan így történt! Maga meg ezért lefejeztette. Jaj, milyen borzalmas volt, hallani, amint elvágja a nyakát – iszonyat!” s hideg kis kezével eltakarja a száját, mintha még most is összekoccannának a fogai.
Želka merengve elmosolyodott. „Aha, tudom, tudom…”
„Meg mindig csak mezítláb akartunk szaladgálni, ugye, Želka. Maga is, maga is!“ szól vidáman Červeňhez, aki félrefordulva álldogál. „Hát még Mina Tichota, micsoda egy elkényeztetett lány volt az! Jóformán hozzá se értünk, ő máris cirkuszolni kezdett. És az a rettenetes selypítése!”
„Hát, a legtöbbször nagyon is hozzáértünk!” jegyzi meg elgondolkodva Želka.
„Ha-ha-ha, mi tagadás. Hányszor cibáltuk meg a haját, csak azért, mert vörös volt… No, és Mara Ryboje? Az a parasztlány, aki mindig rosszra csábított bennünket, de mi azért mégis kedveltük… Ez már csak így van…“ mondja vidáman csillogó szemekkel Saba, „a gyermekkor szép volt, de ami utána következett, annak nincs párja az életben! Az csodálatos volt.“ S lelkesen, fénylő szemekkel felkacag. „Tizenöt éves koromban álomvilágban éltem. A közönséges vizet, nem csupán víznek láttam, és az éjszaka… az valami egészen felfoghatatlannak, titokzatosnak tűnt, ugye, Želka?“
„Énnekem úgy tűnt“ szól a szelíd Želka, mintha a lelkemben még valaki más is lakozott volna; nem értettem magam, s esténként néha egészen megrémültem ettől !“
„Ha-ha-ha, így igaz, nagyon furcsa érzés volt!‘ kiált fel fékezhetetlen jókedvvel Saba.
Červeň ettől valósággal megtántorodott, s oldalról rájuk sandított. Hát már sose lesz ennek vége? Az ő lelkiállapotában igazán elviselhetetlen a lányok tapintatlan pajkossága. Keskeny, sápadt ajkát rágva, kelletlen ábrázatot vágva indulni készült, mert tűrhetetlennek érezte ezt a helyzetet. Ahogy sarkon fordult, meglátta Šporinskýék szolgálóját a kertkapuban, megvárta hát, hogy bejöjjön.
„Mi történt?” vetette oda barátságtalanul.
„Šporinský úr üzeni, hogy a felesége nagyon rosszul van, talán már a végét járja!”
„Hogyan?” mered rá ültéből felpattanva Želuška. Saba tenyerét összecsapva felkiált: „Uramisten, uramisten!“ s arcáról a vidámság nyomtalanul eltűnik.
„És mi baja van?“ kérdi sápadtan Želka, oldalról Sabára sandítva, mire való ez a túlzott megrökönyödés.
„Már megint az a nyilalás,… a doktor úr éjfél óta mellette van!“
„Borzasztó, borzasztó!“ sóhajtozik kétségbeesve Saba, s egy perc maradása sincs tovább. Želka bement a szobába összekészülődni, mondván, hogy átmegy Šporinskýékhoz. Saba pedig minden egyébről megfeledkezve, be se várta őt, hanem elindult haza.
„Mitől ilyen felindult?” kérdezte tőle fojtott hangon Červeň, ahogy a lány elhaladt mellette. Ő maga is sápadt volt, megrázta nagyon a hír, hogy egy embertársa szenved, de haragudott emiatt magára, s dacosan felszegett fejjel álldogált. Meglepődött Sabína erős felindultságán, leeresztett szempillái alól sokatmondó tekintettel nézett rá. Ilyen eltúlzott megilletődöttség mégis csak nevetséges, mert hisz ő nem szeret senkit.
Saba rápillantott, gyöngéd vágyakozással elmosolyodott, s nem tudta mit feleljen. Valljon be neki mindent, kérjen tőle védelmet?
„Jöjjön el hozzánk még ma, jöjjön el!” kérte remegő hangon.
Červeň nem mondott se igent, se nemet, leeresztett szempillái alól ránézett Saba felindultságtól kipirosodott arcára, aztán bosszúsan elfordult, fütyörészni kezdett és a felhőket bámulta tüntetően.
„Ha a szenvedély elvakítja az embert, akkor bármire képes!” tépelődik magában Saba, miközben hazafelé tart a falun keresztül. „De nehogy azt higgye, hogy én ezek után hozzámegyek! Egy ilyen titokkal hogyan fogok én élni?” Megtorpant mielőtt belépett volna a házba, mert eszébe ötlött, hogy illene meglátogatni a beteget. Elszánta hát magát, de ahogy megpillantotta Šporinský házát, inába szállt a bátorsága és visszafordult.
„Nem az én bűnöm, nem az én bűnöm!” ismételgette magában a visszaúton szaporán lépkedve, szinte reszketve a türelmetlenségtől és a feszültségtől. „Gondold el, gondold el…” kezdi zihálva mondani Annának, aki szépen kiöltözve, de egykedvű arccal hímezgetett a szobában, szemében a különös, örömteli ragyogásnak nyoma sem volt. „Šporinskýné megint nagyon rosszul van!”
„Csakugyan?” csodálkozik, s nyomban hozzáteszi: „Elhívják a doktort?” Azzal szinte ösztönösen – hátha a doktor hozzájuk is benéz – feláll és a tükörhöz lép, hogy megnézze magát és megigazítsa a haját, de aztán mégsem teszi, hanem visszaül a helyére.
„Szörnyű, ugye?” kérdezi Saba, ám látva, hogy Annában ez nem ébreszt semmiféle gyanút, benne is felsejlik valami, és az arca felderül. Micsoda egy csacska lány is ő, és ez az egész csupán egy ostoba képzelődés!
„Bizony, igazán szörnyű dolog… szegényke!” sajnálkozik szórakozottan Anna, s hirtelen elsápad. „Valaki jön!” szól kifelé fülelve, és az arca felragyog, de csak egy pillanatra. Csakugyan, máris kopogtatás hallatszik, s az ajtóban megjelenik két úrral Mrázovič. Marmara az egyik, aki most is elegáns öltözetet visel, és ibolya illatot áraszt, a másik meg a melák Čipčan. A kisasszonyok nyomban felpattantak ültükből és kíváncsi arccal fogadják az érkezőket. Marmara udvarias meghajlással üdvözli őket, rögvest észrevéve Anna egykedvűségét.
„Nem lesz semmi baja Šporinskýnénak, ugye?” kérdezte Saba elsőként – aki eddig sose tett ilyet – reménykedő pillantással.
„Nem fog meggyógyulni…” szólt a szándékoltan tárgyilagosan hangzó válasz, amire pedig senki nem számított. Ő, Marmara ugyanis vigasztalást remélt itt ebben a házban, de csalódnia kellett, így aztán ragyogó tekintete elkomorodott, majdhogynem rideggé vált. Anna értetlenül, elszörnyedve fogadta ezt a kíméletlen igazmondást.
„Jaj, milyen lelketlen!” gondolta elborzadva.
„Csakugyan, csakugyan nem fog meggyógyulni?” hebegte lágyan csengő hangon, együttérzést, részvétet remélve Anna. „Az igazán rettenetes lenne…”
„Nem fog meggyógyulni…” ismételte változatlan hangon a doktor, mire csendes neszezés töltötte be a szobát. Saba a legtávolabbi sarokba húzódott, Marmara váltott néhány komoly szót Mrázovič-csal, azzal ajánlotta magát. Anna az ablak felé fordult, hogy tekintetével a kocsijához lépkedő Marmarát kövesse, de Čipčan – arcán valamiféle titokzatos derűvel – látta, hogy könnybe lábadt szemét akarja elrejteni.
„Goromba alak…” súgja bizalmasan, miközben odalép mellé. „Méltatlan a maga szerelmére, úgy bizony!”
„Honnan veszi, hogy szeretem?” csattan fel ingerülten a lány, olyan gyűlölködő pillantást vetve rá, hogy Čipčan szinte beledermed.
„Nem szereti?” kérdi a férfi, hosszúkás, sárgás színű arcán diadalmas, önelégült mosollyal. ”Dicsérem az okosságát! S most elárulom, hogy a maga hozománya felől érdeklődött, mert őt semmi más meg nem mentheti, csak egy gazdag menyasszony!”
„Kit érdekelnek a maga titkai?!” felel rá egyre növekvő gyűlölettel a lány. „Senki nem kérdezte magát, még…” Többet egy szót sem szól, mert felindultságában jóformán azt sem tudja, mit beszél, épp csak azt mondja, ami a nyelvére tolul.
„Micsoda egy ellenszenves ember!” véli róla, miközben hímzését az ágyra hajítja, s távozik.
*
Aznap este Saba a kőpadlós konyhában üldögélt az öreg Dorával.
A szomszéd szobából áthallatszott a háziak, meg a frissen megözvegyült Šporinský hangja. De Saba nem törődött azzal, hogy ő a házikisasszony, hanem ott ücsörögött már vagy egy jó órája Dora ágyán. Zsámolyon pihentetve lábát – nem érne le különben a padlóra – könyökére támaszkodva, homlokát tenyerébe hajtva siránkozott:
„Iszonyú, milyen iszonyú! Alig három hete temették el a feleségét , s ő ahelyett hogy otthon ülne, idejön mihozzánk!“
„Menjen be már végre, no!“ ismétli vagy harmadjára az öreg Dora. „Miféle kišasoňka maga, hogy nem megy be a vendégekhez? A végén még megszólják!”
„Jaj, én vagyok a világon a legszerencsétlenebb, legnyomorultabb teremtés… Maga ne szóljon bele!” veti oda Dorának. „Be nem teszem a lábam oda ma!”
Eljött nap, mint nap akkor is, amikor a felesége beteg volt; ráadásul Saba tegnap az ajtóban hallotta, amint Šporinský arról panaszkodott, milyen borzasztó érzés most neki, hogy életében nem szerette eléggé a megboldogultat.
„Mi az, hogy ne szóljak bele?” förmed rá Dora, aki úgy véli, hogy mivel kicsi korától fogva ő nevelte Sabát, anyjaként bánhat vele. „Nem illik itt üldögélni, a vendégekkel meg nem törődni!”
„Ott van Anna!” nyelveskedik Saba, majd hevesen hozzáteszi: „Azzal törődjön inkább, hogy mi kerüljön az asztalra. Tele van a szoba vendégekkel, és, és…!”
„Még hogy én törődjek?” nevetgél gondtalanul Dora, merthogy ez nem az ő dolga. „Hogyhogy tele van a szoba, no hiszen, azzal az egy szál doktorral!… „Menjen csak be szépen, aztán forgolódjon körülötte…”
„Annyit mondhatok,” szakítja félbe ingerülten Saba, „hogy túl sokat enged meg magának.”
„Már hogyne tenném, hisz én neveltem fel!”
„Még hogy maga nevelt fel engem?” kiáltja mérgesen Saba. „Nyolcéves voltam, amikor édesanyám meghalt, azután magam nevelődtem fel.”
„Nem úgy van az! Én kínlódtam magával, és mindig is ilyen méregzsák volt, mint most.”
„Megmondtam már, hogy velem így nem beszélhet, mostantól fogva jobban kell tisztelnie engem.”
„Ugyan miért?” csodálkozik Dora, jót nevetve Saba háborgásán. „Nicsak, hogy beszél, jó összeillenének azzal a Špo…”
„Elhallgasson!” sikoltja a feszültségtől jóformán magánkívül, az ágyról felugorva Saba, azzal elrohan. Egyszeriben ott találja magát Červeňék pázsittal benőtt udvarán. Körbenézve elcsodálkozik: „Hogy kerülök én ide?”
A tisztára súrolt konyhai lócán ott ül a boldogan mosolygó Želuška, s amint meglátja Sabát, máris magához vonja.
„Te lány,“ szól rebegve, „el se hiszed, mennyire tetszik nekem. Hallod? Csodálom, imádom – Čipčant.”
„Igazán?” kérdi hitetlenkedve, felélénkülten Saba. De ahogy rápillant Želuška csendes boldogságtól sugárzó arcára, homloka menten elfelhősödik. Lám, milyen jó neki, ő pedig mérhetetlenül szenved!
„Ó, milyen jó is neked!” mondja szemrehányón, sírással küszködve Saba.
„Nos?” kérdi ámulva, Saba arcát fürkészve Želka.
„Jaj, ha te azt tudnád… én olyan boldogtalan vagyok!“ szól fejét lecsüggesztve, könnyeit visszafojtva Saba.
„Miért… mi történt?“ faggatja a halovány arcú, szívélyesen mosolygó Želuška, miközben gyanítja, hogy Saba az ő fívérét szereti, de fél a viszontszeretetlenségtől. Erre Saba megsértődik, megorrol Želkára, mert úgy érzi, tréfára veszi az ő bánatát.
„Azt hiszed egy ilyen lány… Micsoda lelketlenség, még akkor is, ha az ember nem különösebben szellemes… egy ilyen méregzsák… azt hiszed, hogy ez… vagyis én… Tudd meg, hogy akkor inkább meghalok!”
„Hogyan, mit beszélsz? Az egészből egy szót sem értek!” kiáltja nevetve Želka, miközben felemeli barátnője lehorgasztott fejét. Saba tenyerével mérgesen megtörölte könnyáztatta arcát, s már mondta volna tovább, de ahogy felpillantott, meglátta Červeňt. Ott állt a félhomályos konyhában, állát hetykén felszegte, de leeresztett szempillái alól őt figyelte. Saba szégyenkezve, bocsánatkérőn elmosolyodott. A férfinak ez nemigen tetszett, sarkon fordult hát és kiment. Erre aztán a lány is ösztönösen felállt, indulni készült, s mintha egész lénye egy szempillantás alatt megváltozott volna.
„Hová sietsz, maradj még!” tartóztatta magához vonva őt Želuška, de Sabának nem volt maradása tovább, s ráadásul megint eszébe villant Šporinský. Tudni akarta, mi történik otthon. Dorát nem találta már a konyhában, elindult hát a szoba felé, ahonnan vontatott beszélgetés hallatszott. Hirtelen fürge léptek nesze ütötte meg a fülét, az ajtó kicsapódott és megjelent Anna.
„Gyere be tüstént!” ripakodott rá bosszúsan Sabára, mintha épp őt kereste volna. „Hol kószálsz ilyen sokáig?”
Merthogy az urak kimentek a méhesbe, ő meg ott maradt kettesben Marmarával és ők nemigen tudnak már beszélgetni egymással. Megragadja Saba kezét, hogy behúzza a szobába, ámde ő nem hagyja magát, mert közben meghallja a méhesből visszatérő urak lépteinek neszét, kirántja a kezét és bemenekül a konyhába, ahol kenyeret szoktak sütni. Anna nem hagyta annyiban, hanem követte őt, így aztán a pitvarban összetalálkozott az urakkal.
„Nohát, milyen képet vág!” hökken meg Saba, amint a résen kikukucskálva meglátja Šporinský arcát. „Komoly ábrázatot ölt, ne lássák az emberek, hogy nem bánkódik a felesége után.” Hallja, amint megkérdi Annától hová megy, s kéri, ha teheti, nézzen be egyéves kisfiához, mert megbetegedett szegényke. „Bizonyára egyedül akar maradni az édesapjával, hogy megkérje az ő kezét!” gondolja Saba. Amint a többiek távolodó lépteinek neszét meghallotta, kijött a konyhából és odaállt az ajtóhoz hallgatózni. A fojtott beszédből jóformán semmit sem lehet érteni. Hol az egyik, hol másik sétál keresztül a szobán, de az apja egyre igazgatottabban beszél. Apuska nem egykönnyen jön ki a sodrából. Šporinský megkéri a lánya, Saba kezét! Ekkor sietős léptek zaja hallatszik a szobából, s mintha közeledne valaki az ajtóhoz. Jaj, csak nem őt akarják behívni? Saba fejvesztve eliszkolt onnan, s jóformán azt sem tudva mit cselekszik, visszarohant Červeňékhez.
Beszaladt a pázsitos udvarba, de mielőtt az ajtóhoz ért volna valaki elkapta a derekát.
„Ha már ennyit futkos ide”, szólal meg a feje fölött Červeň, „hát itt tartom, nem engedem el!”
„Jaj, Istenem” jajdul fel Saba és védekezik teljes erejéből. Ne, ne, ne!… Želka, Želka!… kiáltja zokogva, de a férfi nem törődik sem a könnyeivel, sem a tiltakozásával, sem azzal, hogy neki milyen szörnyű érzés egy férfikar béklyójában vergődni, még azzal sem, hogy Želka is ott áll már mellettük, hanem csak akkor engedi el, amikor ő maga akarja.
„Gyere be… mi történt hát?“ szól visszatartott mosollyal, válaszra várva Želka, miközben betessékeli Sabát és becsukja maguk mögött az ajtót.
De Saba szíve oly hevesen zakatol, hogy megszólalni sem tud.
„A fivéred igencsak furcsa ember!“ szólal meg szemrehányó hangon nagy sokára.
„Saba, kedves, hisz ő szerelmes beléd, és feleségül akar venni téged!“ súgja a fülébe halkan, holott tudja, hogy kettejükön kívül ezt senki nem hallhatja.
„Hogyan, mit beszélsz…?“ kiált fel tágra meredt szemekkel, elakadó lélegzettel Saba. Erősen dobogó szívét leküzdi, s az arca felragyog. Ó, hát mégis, mégis akarja őt valaki más is, pedig se nem szép, se nem gazdag, se nem szellemes! Azt sem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Ajkát tenyerébe rejtve elfordul Želkától, és boldogan felnevet.
Marmara pedig épp abban a minutában távozik Mrázovičéktól, de a háziak közül nem kíséri ki senki. A pitvarba lépve lábai felmondják a szolgálatot, s mint valami részeg, a falhoz tántorodik. Szeretne megtámaszkodni, amíg elmúlik a rosszullét, ám ekkor megjelenik az ajtóban a Šporinskýéktól hazatérő Anna, s meglátja dülöngélését.
„Jaj, mi baja?” sikoltja ijedten, a mennyezetről lelógó kis lámpa fényében megpillantva Marmara sápadt homlokát, s odaugrik hozzá, hogy segítsen neki.
„Nincs semmi bajom!” feleli ingerülten, lángoló pillantást vetve a lányra, mintha haragudna rá, s a közelségét elviselni sem bírná. Anna némán visszahőkölt, Marmara pedig minden erejét megfeszítve összeszedte magát. Majd egy bocsánatkérő mosoly kíséretében udvariasan ajánlotta magát, de nem nyújtott kezet.
Bent a faluban, egy patakparti padnál összetalálkozott Čipčannal, és jól látta ugyan, hogy a másik már félig a víz fölé hajolva ott áll, ő is bőszen fellépett a padra. Čipčan megtorpant, micsoda dolog ez, hát az embernek már itt sem lehet nyugta, de ahogy Marmarára nézett, s meglátta annak ijesztő ábrázatát, visszakozott. Bosszúságát mégsem tudta elfojtani, és hogy megbüntesse, gúnyosan odavetette:
„Úgy látszik, maga ma valahol igencsak pórul járt!” sandított oda félig bizalmasan, félig gyűlölködve Marmara eltorzult ábrázatára.
„Így van!” mondja dühösen. „Megkértem Anna kezét, de nincs elég pénze!”
Szégyenpír öntötte el Čipčan arcát Marmara tapintatlansága hallatán, bár tudta, hogy ezt a komisz igazságot neki címezte. Egy röpke pillanatig azon töprengett, hogyan vágjon vissza.
„Ott van például Minka Tichota, neki van elég pénze!“
„Magam is úgy vélem!“ felel rá dühödten Marmara, és többé ügyet se vet Čipčanra, aki megvető tekintettel kíséri, ahogy a doktor pompás kocsija felé siet.
Eközben Anna a szobába szalad, s a küszöbre érve máris bekiált a két úrnak: „Mi történt Marmarával?“
„Letaglózta a hír, hogy nincs elég pénzed!“ válaszol felindultan Mrázovič, és mindketten, ő is, meg Šporinský is Anna arcába néznek.
„Ó!” kiált fel meglepődve, kényszedett nevetéssel Anna.
„Sose törődj vele, Anička!” vigasztalja Mrázovič. „Ha ő nem, hát lesz majd valaki más…”
„Nem is tudom…” rebegi leforrázva Anna, magának is idegen, elakadó hangon. De aztán, mielőtt a többiek még észrevennék, gyorsan összeszedi magát és folytatja: ”Nem tudom, akad-e valaki, aki csekély pénzem ellenére is megelégszik velem.”
„Már hogyne akadna?” kiált fel megbotránkozva, szivarját mérgesen rágva Šporinský, amiért így lebecsüli magát. „Hát persze, hogy akad, akad akkor is, ha nincs elég pénze!”
„Az már egyszer biztos!” dörmögi Čipčan, aki épp akkor lépett be az előszobába és meghallotta a beszélgetést. Férfiasan bekopogott, s aztán belépett az ajtón, de Annával aznap este már nem találkozott, mert amint ő megjelent, a lány eltűnt a szobából.
*
A szép, balzsamos, nyáresti alkonyon a lemenő nap vörös sugarai beragyogják a világot, s azt a szikkadtságtól fehérlő udvart is, ahol Karol Čipčan álldogál. Életöröm tölt be minden utcát. Az emberek napközben behúzódtak a házukba, most meg kitódultak a friss a levegőre, akár a kaptárból kiröppenő méhecskék. Merthogy nagyon kényesek az emberek abban a városban, ahol Čipčan lakott, s nemigen bírták a tűző napot. De hiába a simogató napsugár, Čipčan nem érez örömöt egyáltalán, hanem csak mérnöki szemmel nézegeti kertjének vörös futórózsával benőtt sövényét. Vastag, fekete, összenőtt szemöldökét szigorúan összevonva vasoszlopként áll ott, de a lelke romokban hever.
Miután Marmara olyan méltatlanul bánt Annával, ő elhalmozta szeretetével és feleségül kérte a lányt, gondolván, hogy az majd hálásan a karjaiba hullik. De nem így történt, mert Anna inkább a méregzsák Šporinskýhoz ment férjhez. Azután, hogy elkeseredettségét leplezze Anna előtt, megkérte Saba kezét, de ő nem Čipčant, hanem azt a reményvesztett Červeňt választotta férjül. Tudta, Želka az egyetlen, aki nem kosarazta volna ki, de hogy truccoljon vele, őt meg se kérte.
Fordította: Árgyelán Erzsébet Katalin
Forrás: Prózy / Božena Slančíková Timrava. – Bratislava: Kalligram; Ústav slovenskej literatúry SAV, 2008.
Az elbeszélés először 1899-ben jelent meg.
Illusztráció: Kotász Károly Udvarlás c. festménye
Cimkék: műfordítás, próza
