Tove Jansson: A Ház
Alexander kárpitos még a hagyományőrző generációból származott. Kitűnően értette mesterségét, és büszkén tekintett a munkáira, mint ahogy az előző kézműves-nemzedékek tagjai. Csak a jó ízlésű ügyfelekkel volt hajlandó társalogni, azokkal, akik valóban megbecsülték a teljesítményét és értékelték munkái szépségét. Másokkal inkább szűkszavú volt, hogy leplezze az irántuk érzett megvetését.
A tágas kárpitosműhely egy pincében kapott helyet, a régi ház utcafronti bejárata alatt. Tennivaló mindig akadt bőven. Alexander munkakörébe a faragványok és a nehezen kivitelezhető tömések készítése tartozott. Csak az egyszerűbb feladatokat bízta másra. Noha kevesen, de voltak még olyanok, akik igényt tartottak a kézzel faragott és díszített bútorokra, az ilyen megrendelők sokszor még a kárpitmintát is nagy körültekintéssel választották ki, de Alexander szívesen hagyott időt nekik. Hosszas és részletes beszélgetéseket folytatott velük a bútorokról. A műhelyéből ritkán tette ki a lábát. Ha mégis, akkor is csak azért, hogy árverésekre vagy minőségi antik tárgyakat kínáló üzletekbe látogasson. Hol csak körülnézett, hol vásárolt is, de mindig és mindenhol tisztelt és szívesen fogadott vendég volt. Az árverések és a régiségboltok legszebb darabjai az ő lakásába vándoroltak, ahova csak nagyon kevesek léphettek be. Egy csendes utcában lakott a város déli részén. Közel húsz éve egy barátjával, Erikkel élt itt. Ő is nagy tiszteletben tartotta a szép tárgyak tömkelegét, amelyeket Alexander maguk köré halmozott.
Alexander néha olvasással szakította félbe a munkaidejét. A klasszikusok iránt érdeklődött, többek között francia és német alkotóktól olvasott. Leginkább mégis az orosz irodalom illett a maga békés és melankolikus stílusához. Ezek a művek felébresztették és állandósították benne a reménytelenség és a jóvátehetetlenség érzését. Miközben olvasott, összeráncolta vastag szemöldökét, és a testtartása feszült összpontosításról árulkodott. Senki nem merte megzavarni önként választott magányában.
Amikor Alexander úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul, alapos megfontolás után adta el a műhelyét. Számos tárgyat és árumintát megőrzött magának: anyagmintákat, régi stílusú rojtokat és fonott díszeket, kárpitmintákról és díszítőművészetről szóló könyveket. A holmi nagy része elavultnak számított, mégis volt bennük valami szépség, amit csak kevesen képesek észrevenni. Nagyjából Alexanderrel egy időben vonult nyugdíjba Erik is, a bankból. Vitrinbe tették Alexander szerzeményeit, majd koccintottak új, szabad életük tiszteletére.
A kezdet nehéz volt. Természetellenesnek érezték a helyzetet, nem szoktak hozzá a semmittevéshez. Eriknek megfájdult a szeme a sok tévénézéstől, Alexandernek viszont az egész estés orosz filmek voltak a kedvencei. Beszereztek egy hifit, és véletlenszerű sorrendben meghallgatták a házban fellelhető összes kazettát és lemezt, amelyeket talán csak a látványos borítójuk miatt vettek meg korábban. A hifit a barátaiktól, Janitól és Pekkától kapták, akik nem igényelték a zenehallgatást.
– Kapcsold már ki – szólt Alexander –, így nem tudok olvasni. Holott valójában már egyáltalán nem kötötte le annyira az olvasás, mint korábban. Valószínűleg csak addig bilincselték le a könyvek, amíg munkaidőben, lopva olvashatott.
– Hiszen nem is lapozol – válaszolta Erik. – Rossz kedved van valamiért? Erik hangja lágy, mély és türelmes volt, mint mindig. Vastag szemüvege visszatükrözte a fényt, így Alexander nem láthatta Erik tekintetét.
– Nem – felelte Alexander –, nincs rossz kedvem. Hallgasd csak, ha szeretnéd.
– Valójában nekem sincs hangulatom hozzá – ismerte be Erik.
Erik volt az, aki gondot viselt a bútorokra, ő fényesítgette őket. Minden reggel fel is porszívózott. Ilyenkor volt a legjobb formában. Szélesre tárta az összes ablakot, majd amíg a kávéjukat itták és együtt olvasgatták az újságot, azon gondolkozott, mit főzzön ebédre. Néha Alexandertől kért tanácsot, de ő csak nevetett, és azt mondta, találja ki Erik. Legyen meglepetés… Sosem csalódott még Erik főztjében. Erik elment a sarki kisboltba vagy a távolabbi csarnokba. Néha áthívták Janit és Pekkát vacsorára, és bekapcsolták a hifit. De a hosszú, tétlenül töltött napok továbbra is előttük tornyosultak.
Valamikor szeptemberben látott neki Alexander a babaháznak. Pontosabban akkor még ő maga sem tudta, hogy babaház lesz belőle. Először egy kis, ovális mahagóniasztalt készített, rovátkákkal díszített lábakkal, majd két viktoriánus stílusú széket, melyeket vörös bársonnyal vont be.
– Milyen kicsik és mégis mennyire valódiak! – állapította meg Erik. – Nem értem, hogy tudtad így kifaragni. De egyébként nem is ismerünk gyerekeket.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Alexander.
– Csak azon gondolkodtam, mit akarsz ezekkel kezdeni?
– Nem tudom, csak úgy csinálom őket. Iszunk egy kávét?
Alexander egy üvegajtós szekrényt ácsolt, benne polcrendszerrel. A szalonban dolgozott. Az asztalt újságpapírral fedte le, de Eriknek így is naponta kétszer kellett porszívóznia. Végül megegyeztek, hogy Alexander áttelepül a konyhába. Alexander a reggeli kávé után mindennap egyenesen a konyhába sietett, hogy folytassa a munkát. Egy párnázott kanapét és egy pici ágyat szerkesztett sárgaréz karfával. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy Erik csinálhatna hozzá matracot. Azonban a matrackészítés nehéz feladat, aprólékos munkát igényel. Erik gyakorlatlan és ügyetlen volt mindenben, aminek nem volt köze a számokhoz és a gazdasághoz. Ezért Alexander nem szólt semmit, hanem megcsinálta a matracot maga.
A bútorok száma egyre nőtt, és egyre kifinomultabb darabok következtek: a szalon, a konyha és a veranda berendezése, végül pedig a stílustalanabb bútordarabok, melyek a padláson porosodnak vagy a lépcső alatt rejtőznek. Alexander mindegyiket ugyanolyan gondos gyengédséggel formázgatta. Ablakokat is csinált, mindenfélét: franciaablakokat, padlástéri ablakokat, túldíszített karjalai ablakokat, praktikus és egyszerű ablakokat. Majd az ajtók kerültek sorra. Üveges, tükrös és egészen egyszerű ajtók, vadnyugati stílusúak és klasszikus bejáratok.
– A bútorokat még értem, de minek gyártasz ablakokat és ajtókat? Vezetnek egyáltalán valahova? És miért nem takarítasz fel magad után, ha befejezted a munkát? – szólalt meg Erik.
– Mert épp ez a lényeg. Van egy elképzelésem – motyogta Alexander. Majd megint mindent szanaszét hagyva átment a szalonba, és bekapcsolta a hifit. – Jó ez a zene – mondta, de oda sem figyelt rá.
– Kapcsold ki! – kiabálta Erik. Alexander kikapcsolta, de folytatta a töprengést. A házra gondolt, az elkészült épület lebegett a szeme előtt. Nem rajzolt vázlatot, hanem hagyta, hogy a ház magától felépüljön, szobáról szobára terjeszkedjen. De nyilvánvalóan a pincétől kellett kezdeni. Alexander összegyűjtötte a szükséges anyagokat. Egy elhagyott kőfaragóüzemhez hajtott, amely a városon kívül feküdt. Kiválasztotta a legszebb kődarabokat a bútorok kőlábához, faanyagot gyűjtött, nyárfát, balzsamecetfát és fenyőt. Otthon üvegekkel és bödönökkel rakta tele a mosogatóasztalt, amelyekbe különféle ragasztókat, oldószereket és festékeket töltött. Minden eddiginél izgatottabb és motiváltabb volt.
Erik figyelmeztette, hogy a konyha nem műhely, és nem tudja elvégezni a háztartási munkálatokat, ha Alexander foglalja el az egészet. Továbbá az ebédet sem szerette volna fűrészporral fűszerezni. Kiegyeztek, hogy a konyhát egy plafonig érő lemezzel két részre osztják. Az ablak Erik térfelére került, ezért Alexander erős fényű lámpákat szerzett magának, amelyek megvilágították a gyalupadot. Mivel a konyhaszekrény az ő térfelére jutott, ki kellett üríteni. A porcelánedényeket gyorsan összetákolt polcokra pakolták a konyhaként funkcionáló részben. Alexander sok időt áldozott a munkaeszközei elrendezésére. Úgy helyezte el őket a konyhaszekrényben, hogy mindenhez könnyen hozzáférhessen. Megépítette a pincét, és egy miniatűr asztalosműhelyt alakított ki benne. A konyhát kettészelő lemezbe egy kis ablaknyílást vágott, melyen időnként átkukucskált Erik térfelére, és érdeklődött az aznapi ebéd felől. Vagy Erik kérdezte meg az ablakon keresztül, mivel foglalatoskodik éppen Alexander. Ilyenkor Alexander óvatosan Erik kezébe adta az icipici tárgyakat, például a világ legapróbb gyaluját, Erik pedig megcsodálta a munkáját.
Az asztalosműhely nagyon kicsi volt. Alexander ferde plafont ácsolt neki, világos faanyagból. Sokat dolgozott azzal, hogy a helyiség piciny ablaka piszkosnak és repedezettnek tűnjön, mint amilyen a valódi műhelyekben. A műhelyben volt egy faaprításra szolgáló tuskó és egy gyalupad, tele miniatűr munkaeszközökkel. Minden egyes tárgyat a legapróbb részletességgel formált ki. Igazi munkaeszközök voltak, kicsinyített méretben. Alexander még sosem érezte magát ennyire nyugodtnak. Csendre volt szüksége. Egyszer csak megszólalt a telefon, de a hangja egy másik világból szűrődött át.
– Jani és Pekka telefonáltak – mondta Erik. – Hamarosan meg kellene hívnunk őket vacsorára.
– Persze, persze – mormogta Alexander. – Ha kész leszek az asztalosműhellyel. Alexander esténként sokáig fenn maradt, hogy a művét csinosítgassa. A tévét sosem kapcsolta be, és kapkodva evett. Amint végzett, rögtön visszament a műhelyébe. Erik új kazettákat vásárolt, és egyre hangosabban hallgatta őket. Amikor Alexander esténként fáradtan beesett a hálószobába, annyira szétszórt volt, hogy lehetetlen volt vele társalogni, és egyébként is rögtön elaludt. Reggelenként korán kelt, és Erik a kisablakon át nyújtotta be neki a kávét.
– Hol jársz? – kérdezte Erik, miközben átcsúsztatta a kávéscsészét és a szendvicset az ablakon. Aggódó arca és hosszú orra csak homályosan látszott, és a vastag lencsék üvegessé tették a tekintetét.
– Hogy micsoda? – kérdezett vissza Alexander.
– Hol tartasz? Mit építesz most?
– A konyhát a földszinten. Épp azt próbálom kitalálni, hogyan oldjam meg a pincelejárót. Pontosan össze kell illeszteni a pincelépcsővel.
– Vagy úgy.
– Mit értesz ezalatt? És mi ez a hanghordozás?
Erik hallgatott egy ideig. – Semmi – mondta. – Milyen a pinceajtó?
Alexander megmutatta neki. Az ajtót egy hihetetlenül pici sarokvassal erősítette a konyhapadlóhoz, és egy cérnavékony lánccal lehetett felnyitni. Bár a pincébe vezető lépcső homályba veszett, látszott, hogy Alexander milliméteres pontossággal illesztette a helyére.
– Ez bizony szép munka! – dicsérte meg Erik. – Hogy jutott eszedbe ez a babaház?
Alexander rögtön rávágta: – Ez nem babaház! Ez egy igazi ház lesz!
– Kinek építed?
– Ez egész egyszerűen csak egy ház. Például nekünk. Az egészet úgy építem meg, ahogyan akarom. Mindent én találok ki benne. A földszint és az első emelet a tengerparton van. Aztán következik a szalon.
– Az hol van?
– Valahol Németországban – nevetett fel Alexander. – A padlástér meg Párizsban. Megnézheted.
Erik bekukucskált a konyhába. – Fafűtés – állapította meg.
– Természetesen. Így a legmutatósabb.
– Ó, egek! El sem tudom képzelni, milyen lehet a fafűtés. Nem lesz jó ez így. Modern berendezésű konyhához vagyok szokva.
– Hát most ehhez fogsz hozzászokni.
Alexander egyszer sem söpört össze a műhelyében, mióta elkezdte a munkát. Gyaluforgács, fűrész- és kőpor paplan fedte be a padlót, de ő szívesen lépdelt a puha rétegbe süppedve, amely a munkája eredményeként született, sőt örömmel töltötte el, hogy az egész egyre magasabbra emelkedik. A lakásban járkálva mindenütt széthordta a piszkot, és Eriknek naponta többször is fel kellett porszívóznia.
Amikor a konyha plafonja is elkészült, Alexander a villanyvilágításon kezdett töprengeni. Feltétlenül be kell vezetni a villanyt. Alexander összeszedte az ehhez szükséges dolgokat: vékony vörösréz drótot, lámpákat, zseblámpatelepet. Sokáig tartott, amíg a földszintre és az első emeletre is sikerült bevezetnie az áramot. Az eredmény még így sem volt jó. Le kellett szedni a vezetékeket a plafonról, és a lépcsők is megsérültek. Erik úgy vélte, hogy kívülről is ugyanolyan jól meg lehetne világítani a házat.
– Lehetetlen – jelentette ki Alexander. – Ennek a háznak ragyognia kell, és belülről kell megelevenednie, nem érted? Mi bent vagyunk, mások pedig kint járnak-kelnek. De ez a zseblámpatelep kiégett. Vagy valahol a kapcsolásban van a hiba.
Végül Alexander felhívta Janit, mert Jani egyik barátja, Boy, villanyszerelő volt. Boy meg is érkezett, hogy orvosolja a problémát. – Ezt az egész rendszert kidobhatod, nem fog működni – mondta. – Áramátalakító kell a pinceszintre. Boy részletesen elmagyarázta a teendőket. Vacsora alatt végig a ház világítását tervezték.
– Úgy fog menni, mint a karikacsapás – biztatta Alexandert Boy. – Nem értesz a villanyszereléshez, de majd megtanítalak rá. Megjavítom a hibákat. Le kell venned a tetőt az első emeletről a vezetékek miatt. A saját dolgodhoz nagyon is értesz, de az elektromossághoz egyáltalán nem.
Boy majdnem minden este megjelent, és gyakran hozott magával pici asztali lámpákat és villanykörtéket, melyekre barkácsboltokban és játéküzletekben bukkant. Egyenesen munkából jött, piszkos farmernadrágban, és az utca porát is a szőnyegre hordta, de Alexander ezzel nem foglalkozott, csak Boy legújabb szerzeményeit csodálta és komoly arccal hallgatta a javaslatait.
– Meg kell értened ennek a háznak a fenségességét – magyarázta Boy. – Bármit is csinálsz vele, a világítás teszi tökéletessé. Bízz bennem.
Boy alacsony és sovány férfi volt, mozgása és külseje mókusra emlékeztetett. Gyakran nevetett, és ilyenkor a teljes fogsora kilátszott. Néha barátságosan hátba veregette Alexandert és Eriket. Erik utálta a hátba veregetést, főleg, ha ez a magas hangon beszélő, alacsony termetű ember követte el. Miután Boy esténként megérkezett, az volt a szokásuk, hogy hármasban üldögéltek egy kicsit a szalonban, és rövid udvariassági társalgást folytattak. Olyanfajta társalgást, amelynek minden résztvevője tűkön ülve várja, hogy távozhasson. Szokás szerint Alexander emelkedett fel először, mondván, hogy itt az ideje munkához látni. Átmentek Boyjal a műhelybe. Nyugodtabbá és mélyebbé vált a hangjuk. Hosszú időközök ékelődtek megszólalásaik közé; sokszor csak csendben álltak, és minden figyelmüket egy problémás pontra irányították. Már nemcsak a világításról tanácskoztak, hanem a tetőszerkezetről, az erkélyről és a csigalépcsőről is. Eközben Erik a műhelyen kívül rekesztett konyhában készítette a vacsorát. A műhely ablakát belepte a por, és Erik azt sem tudta kivenni, miről beszélnek, csak a hangjukat hallotta. A tárgyilagos kérdések és javaslatok mögött békés és tökéletes egyetértés érződött. Az érthetetlen és időnként megszakadó hangfoszlányok a lombok között átsuhanó, majd lelassuló és lecsendesedő, aztán ismét visszatérő szél hangját idézték fel Erikben. Boy felharsanó nevetése jelezte, ha hosszas fáradozásuk sikerrel járt.
Decemberben Alexander már a szalonon dolgozott, franciaablakokat formázott, és különféle színű anyagdarabokkal fedte be az ablaktáblákat. Egyszer csak Erik tűnt fel a műhely ajtajában: – A pincéhez – mondta. – Találtam néhány üres üveget, miközben a gyógyszeres szekrényt takarítottam. Ezekbe lehetne lekvárt tenni. Úgy értem, valami pirosra festett masszát. Címkét is ragaszthatnánk az üvegek oldalára.
– Nagyszerű! – kiáltott fel Alexander. – Itt a gipsz. Megmutatom, hogyan kell összekeverni.
Erik a mosogatóasztalon töltögette és címkézte az üvegcséket. Kifejezetten ügyesen csinálta, és amint elkészült egy-egy darabbal, az ablakon keresztül odamutatta Alexandernek, aki jóváhagyta az eredményt. Végül Alexandernek kellett figyelmeztetnie, hogy elég lesz már a lekvárosüvegekből. Azonban az üvegek csak szaporodtak. Alexander feldühödött. – Egy nagyon fontos és nehéz rész közepén tartunk, nincs időnk holmi lekvárosüvegekkel foglalkozni. Nem tudsz kitalálni valami más hasznos elfoglaltságot?
Erik hátat fordított, egyenesen a szalonba ment, és bekapcsolta a tévét. Egy fémiparról szóló műsort adtak. Fél pillanat múlva Alexander már mellette állt, és azt mondta, hogy almákat kellene formázni a pincébe. De nem túl sokat. Csinálhatná őket agyagból, de vigyázzon, nehogy túl nedves legyen, mert akkor nehéz lesz bánni vele. Erik almái nem sikerültek túl jól, mint ahogy az uborkák, a banánok és a sárgadinnyék sem. De miután lefestette és a pincelépcső alá helyezte őket, nem rontottak a látványon.
A ház egyre magasabbra emelkedett. Már a padlásnál tartottak. Alexander egyre nagyobb teret engedett a fantáziájának. Eksztázisba hozta a munka, mindent a lehető legaprólékosabban akart megalkotni. Amint reggelenként kinyitotta a szemét, a Ház volt az első gondolata. Egy pillanat alatt a támpillérek, a nehezen kivitelezhető lépcsők vagy a torony tetejének tervezgetésébe mélyedt. Sosem érezte még magát ilyen könnyednek és felszabadultnak. Éjszaka sem gyötörték a szorongással és önváddal teli gondolatok. Ehelyett ahogy lehunyta a szemét, máris a Házban volt, és ott nézelődött, amíg el nem aludt. Kritikus tekintettel szemrevételezte a szobákat, felment a lépcsőkön és kiállt az erkélyre is. Ellenőrzött minden apró részletet, és úgy ítélte meg, hogy a Ház meghökkentően szép egésszé formálódott. Lelki szemei előtt már látta az építményt megkoronázó tornyot is. Néha még éjjel is felkelt, vigyázva, nehogy felébressze Eriket, és a műhelyébe osont. Leült egy székre, és gyönyörködött a zseblámpafénnyel megvilágított Házban. Úgy fordította a lámpát, hogy a fénysugár áthatoljon a házon, az egyik ablakon be, a másikon ki. Mint a hold vagy egy világítótorony fénye. Alexander szenvedélyesen szerette a tökéletességet. Nem vette észre a túlzott perfekcionizmusból fakadó veszélyt.
Eriknek azt a feladatot adta, hogy dörzspapírral csiszolja le az ablakkereteket, és fesse őket fehérre. Erik egyszer megpróbálkozott egy lépcsőforduló falának kitapétázásával is, de a tapéta felhólyagosodott, és le kellett tépni.
Amikor a ferde falakkal teli padlástér már majdnem elkészült, a Ház csaknem két méter magas volt, így nem fért el a műhelyben. Alexander és Boy hosszan tanácskoztak. Az egyetlen lehetséges megoldásnak a hálószoba kiürítése tűnt.
– Ott gond nélkül el fog férni, sőt oda sokkal jobban illik – mondta Alexander. – A gyalupad helye az ablak alatt lesz. Az sem fér már el a konyhában.
– Melyik konyhában? A tiédben vagy az enyémben? – kérdezte összepréselt szájjal Erik.
– Mi bajod van? – kérdezett vissza Alexander. – Miért vagy ilyen dühös? A Ház nagyon fontos. Épp a toronynál tartunk.
Alexander egy ismerőstől kért kölcsön két összecsukható napozóágyat. Ezeken aludtak az előszobában, a széles, kétszemélyes ágyat pedig a hálószoba falának támasztották. A Házat rendkívül óvatosan vitték át a hálószobába, és egy nagy lemezre helyezték. Most, hogy a napfény világította meg a Házat, egy kicsit sem tűnt mesebelinek, hanem nagyon is valóságos benyomást keltett. A rövid téli nappal egyenletes fénye az összes helyiségben szétáradt. Az erkély korlátja és pillérei szürke árnyékot vetettek. Az ablaktáblák zöld, piros és kék színei piciny szivárványt színeztek a padlóra. Minden apró részlet és minden egyes bútordarab meggyőzően valódi volt. Nem most alkották őket, hanem nemzedékek óta változatlanul a helyükön álltak. Alexander nagyon lassan és óvatosan fordította el a Házat a lemezen.
– Itt vagyunk a padlástéren. Eljött az idő, hogy hozzákezdjünk a toronyhoz – jelentette be Alexander.
– Lehet, hogy nem lesz egyszerű megoldani a világítást – aggodalmaskodott Boy. – Aszimmetrikus rendszerre van szükség. De valahogy helyet kell szorítanunk a toronynak és az újabb erkélynek.
– Igazad van. Mit gondolsz, melyik helyiséget kellene szűkebbre szabnunk?
– A hálószobát. Abból le lehetne választani egy darabot.
– Nem jó ötlet – szólt közbe Erik. – Elrontaná az egészet. Egyáltalán nem tetszik. A hálószoba már így is olyan kicsi, és az ablaka is túl magasan van!
– Visszatérve a világításhoz – fordult Alexander Boyhoz. – Igazad van, aszimmetrikus rendszer kell.
– Igen, igen – válaszolta Boy. – Akkor lenne hely az erkélyünknek.
A gyalupad fölé hajoltak, és nekiveselkedtek a nehezen kivitelezhető tetőszerkezetnek.
Aznap este Erik nem főzött vacsorát. Fejfájással indokolta. Azt mondta, főzzenek maguknak, vagy egyenek valami hideget.
– Vettél be aszpirint? – kérdezte tőle Alexander.
– Persze – válaszolt Erik a kanapén fekve. A lábát a kanapé karfáján pihentette, de nem húzta le a cipőjét. – Emeld fel a lábad – mondta neki Alexander, és egy újságot tett a karfára, hogy Erik ne piszkolja össze a bútort.
Másnap Alexander felajánlotta Eriknek, hogy varrjon függönyt a Ház ablakaira, noha tudta, hogy Erik sosem varrt, és még egy asztalterítőt sem tud beszegni.
Tovább teltek a téli napok, és a Ház egyre magasabbra tört. A világítást sikerült megoldani, Alexander és Boy most a tornyot építették. Épp a villódzó fényszórót tervezték. Minden este használatba vették a szerszámokat, villanyfűrészek és fúrók pokoli moraja hallatszott. Időnként viszont teljes csönd lepte el a hálószobát. Erik a szalonban ült a tévét bámulva, vagy néha elment a közeli moziba. Alexander megkérdezte tőle, nem akarja-e meglátogatni Janit és Pekkát vagy valaki mást, de Eriknek nem volt kedve hozzá.
– Különben is rajtunk van a sor, hogy meghívjuk őket – mondta.
– Jó, jó, tudom – válaszolta Alexander. – De addig nem lehet, ameddig nincs kész a Ház. Utána viszont eljöhetnének megnézni. Már megbeszéltük, hogy addig nem lehet vendégekkel zavarni minket, amíg nem fejeztük be a munkát.
Boynak nem tűnt fel, hogy valami nincs rendben, vagy legalábbis nem mutatta, hogy észrevette volna. Vidám volt, és végig fecsegett vacsora alatt. Csak arról beszélt, hogyan lehetne megcsinálni a villódzó fényszórót. Hogy hol az egyik, hol a másik fény gyulladjon fel.
Egy este Alexander elment szivart venni. Boy hirtelen kivágta a szalon ajtaját. – Villódzik!! Működik! Megcsináltuk! – kiabálta euforikus állapotban.
Erik kikapcsolta a tévét, és komótosan követte Boyt a sötét hálószobába, ahol csak a Ház fényei világítottak. Az összes szint összes lámpája fel volt kapcsolva. Végül a torony tetején forgó fényekre esett Erik tekintete. A piros és zöld fény ritmikusan váltakozott, és a hálószoba falain táncolt.
– Az egészet mi csináltuk! – kiabálta Boy, és hangosan nevetett. – Alexander és én! Mi alkottuk meg a Házat, mi húztuk egyre magasabbra, és most éppúgy világítanak a lámpák, ahogyan akartuk! Na? Mit szólsz a házunkhoz?
– Ez nem a ti házatok – mondta Erik fojtott hangon.
– De bizony a miénk. Te is tudhatod! Gyere, nézd meg a másik oldalról! Nézd meg, hogyan tükröződnek a hálószobában a fények!
Amikor látta, hogy Erik nem mozdul, megragadta a karját, úgy próbálta maga után húzni.
– Ne érj hozzám! – üvöltötte Erik.
– Ne butáskodj – veregette hátba Boy.
Ekkor Erik felordított. Rövid és metsző kiáltás volt. Valami eszköz után tapogatózott a gyalupadon, amit fegyverként használhat. Nekiment Boynak, és vaktában ütötte a félhomályban. A fúró nyele először Boy fülét, majd a vállát találta el. Boy oldalra vetődött és beleütközött a Házba, amely egy pillanatra megingott, de visszabillent a talpára. A torony fénye folytatta a villódzást. Boy a Ház mögé menekült. – Hagyd abba! Térj észhez! – ordította.
Erik lépésről lépésre közeledett Boy rejtekhelyéhez. Nehezen látott és a villódzó fény is zavarta, idegenné tette számára a szobát. Megtántorodott. Boy lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket.
– Tudom, hol vagy – mondta fenyegetően Erik. – A Ház mögé bújtál. – Erik erősebben markolta meg a fúró nyelét, és közelebb lépett az építményhez. – Ezúttal a kellő ponton foglak eltalálni.
– Az ördögbe is, mit akarsz? Boy nem tudott tovább hátrálni, sarokba szorult.
Eriket elfogta a remegés, és semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy meg kell ütnie Boyt. Egyetlenegyszer, de akkor teljes erejéből. Hiába volt rajta a szemüvege, nem látott mást, mint a villódzó fényeket, és állandóan hunyorognia kellett. – Kapcsold ki azt az átkozott lámpát! – üvöltötte.
Boy nem mozdult.
– Kapcsold ki, hogy lássalak, különben porrá töröm ezt az egész tornyot! – Közelebb lépett Boyhoz, és folytatta: – Vagy téged verlek szét, vagy a tornyot. – Erik annyira remegett, hogy úgy tűnt, mindjárt elesik. – Tehát téged verjelek szét, vagy a tornyot? Inkább téged, ugye?
– Nem, ne engem!
Erik levette bepárásodott szemüvegét, mert nem látott tőle semmit. Ez a hétköznapi mozdulat, az, hogy levette és zsebre tette a szemüvegét, megmagyarázhatatlan módon mindent megváltoztatott. Hirtelen roppant fáradtság tört Erikre. – Felkapcsolnád a rendes villanyt? Valami nincs rendben a szemüvegemmel.
Amikor a fény szétáradt a szobában, Erik visszatette a fúrónyelet a gyalupadra. Boy óvatosan megtapogatta a fülét, majd megnézte a kezét. – Vérzik – mondta. A gallérján is vér folyt.
Erik leült a földre, rosszullét jött rá.
Hallották, hogy nyílik az előszoba ajtaja. Egy pillanat múlva Alexander állt az ajtóban, és döbbenten kérdezte: – Mi a fenét csináltatok?
– Megütött – panaszolta Boy. – Nézd, vérzem.
– Erik? Te meg miért ülsz a földön? És hol a szemüveged? – fordult Alexander Erikhez.
– A zsebemben. Nem vagyok jól.
– Mit csináltál?
– Nem tudom. De megmentettem a tornyot. Különben azt vertem volna szét.
Alexander lassan kinyitotta a szivarosdobozt, elővett egy szivart, és rágyújtott. – Tényleg villódzik és forog – állapította meg. – Boy, te aztán érted a dolgodat. Most már tökéletes. Soha senki nem épített még ilyen házat, mint amilyen a mi házunk Erikkel.
Várkonyi Flóra fordítása
Várkonyi Flóra a 2015-ös Cédrus pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Tove Jansson portréja (Reino Loppinen fényképfelvétele, 1956)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
