Radmila Hrisztov: Több élet, szimultán
Interjú Bognár Antal író, műfordítóval
Mikor és hogyan döntött úgy, hogy műfordítói karrierjét is elkezdi építeni?
Nem készültem fordítónak. Írónak készültem, annak is talán csak azért, mert az élet olvasása olyan nagy talány volt nekem. Az általános iskolai szerbtanárom biztos meg is hökkenne, mivel akadozott a beszédkészség. Ezt később a magam iránti igényesség is hátráltatta. Szerencsére a családi kapcsolatok révén szerb, szlovén, bunyevác, horvát rokonok is mindig zsongtak körülöttem. Fiatalkoromban hébe-hóba belefogtam egy-két kisebb fordításba, de az igazi iskolák azok voltak, amikor, már az újvidéki Forum Könyvkiadó szerkesztőjeként, például a szerb ifjúsági népmese-antológia szerkesztésekor vagy Milorad Pavić Kazár szótárának kontrollszerkesztésekor össze kellett vetnem a magyar szöveget az eredetivel. Irányt kaptam vele, és végül alkatban Dragan Velikić stílusa volt az, amire prózaíróként is könnyen rá tudtam hangolódni. Miközben persze kihívás volt minden más próbálkozás, egészen másféle modorú írók bőrébe is belebújni, amilyen Svetislav Basara, Vladimir Despotov, Aleksandar Gatalica.
Ezzel már kicsit belekaptunk a következő kérdésembe, ami az lett volna, hogy miért pont Dragan Velikić? Öt regényét fordította le magyar nyelvre.
Velikić nem nyelvi finomságokban éli ki magát, hanem inkább lélektani mozzanatok kidolgozásával foglalkozik, anélkül hogy aprólékoskodna. Mindkettőnkhöz nagyon közel áll az a fajta oknyomozás, ahol az embert mint a történelem hányattatásainak kitett érző lényt helyezzük a középpontba. Én is nagyon kedvelem azt a szerkesztésmódot, amit ő is használ, mint például találkozások a vonaton, amelynek során az emberi sorsok, mint egy vasúti hálózat, szövődnek és kereszteződnek, miközben hatást gyakorolnak egymásra.
Amikor az Orosz ablak 2007-ben megkapta a NIN díjat (azóta az író idén januárban másodszor vehette át ezt az elismerést Islednik című regényéért – a szerk.), párhuzamosan a megmunkálás alatti korábbi regényével azt is nyomban fordítani kezdtem, minthogy a történet szorosan kötődik Budapesthez. Miközben íródott a regény, folytatólagosan megkaptam a budapesti vonatkozású részeket, olykor egy kis helyrajzi és történelmi pontosításra.
A Bonavia a legutóbbi, magyarra lefordított regénye. Mit lehet elárulni róla?
A regény egy bécsi hotelban ér véget, de a rijekai Bonavia szállodában indul, ezért én azt javasoltam, hogy borítóra olyan kép kerüljön, ami egy hotel előcsarnokára emlékeztet. Akkor bukkantunk rá Szondi György felvételére a Szentháromság téri Magyar Kultúra Alapítvány épületének az ajtajáról (a Napkút és a Napút szerkesztősége is éveken itt működött, azóta a Magyarság Háza). Ennek az az érdekessége még, hogy itt szállt meg az író, amikor ennek a könyvnek az első fejezetét kigondolta és írta. A történet egyébként krimi, főszereplője a hotel portása, aki nagyon izgalmas felfedezéseket tesz. De erről csak ennyi mondanék.
Mi a műfordítókkal készülő interjúsorozatunkban ki szoktunk térni a fordítási technikákra is. Most sem változtatnék ezen a hagyományon és szeretném megkérdezni, vannak-e az Ön számára olyan helyzetek, amik visszatérően nehézséget okoznak?
Speciális problémát jelentett az első időszakban, hogy amikor már tisztában voltam a történettel és benne voltam a fordításban, azon kaptam magam, hogy egy-egy kifejezés vagy szó helyett én egy másikat, megítélésem szerint sokkal jobbat használnék. A kísértésnek nehéz ellenállni, de ilyet természetesen nem szabad megengednünk magunknak. Nagyon kell vigyázni, nehogy az ember azt higgye, az írót javíthatja. Van viszont, hogy adatokat pontosítok, vagy apró, az összbenyomást elősegítő részletekről egyeztetek. Mint például az Orosz ablak esetében, amikor megérkezik a főhős a Keleti pályaudvarra és meglát egy kövér embert, aki a forróságban legyezi magát, majd azt mondja, ’Toplo!’ (magyarul: Meleg! – a szerk.). Ennél a résznél egyeztettem Velikićtyel, hiszen ezt magyarul hallhatta, de a szó szerinti magyar fordítás nem passzol az összképbe, ezért szerettem volna megtudni, mit mondhatott a pocakos akkor, ott a Keletiben. Az élőbeszédnek ezek a közönséges, hétköznapi rétegei azok, amik igazából nehézségeket okozhatnak. Nyilván volt ott „jaj” vagy „hű, de” is. Miközben a szerb fülnek elég úgy nevesíteni: „vrućina”.
Segíthet az is, hogy ha eltesszük a fiókba a már elkészült kéziratot és némi idő elteltével vesszük elő újra. Ez történt a Bonavia fordításakor is. Amikor megjelent eredeti nyelven, frissen megkaptam két fejezetet, hogy fordítsam le ízelítőnek, amit meg is tettem. A teljes regény csak pár évvel később került lefordításra és újra elővettem a két elkészült fejezetet. Ekkor jöttem rá, hogy a pontosság rovására ment a gyorsaság, hiszen egyes szavak vagy kifejezések áldozatul kell essenek annak, hogy a szöveg gördülékenyen olvasható legyen. Ekkor kaptam egyébként az egyik legkedvesebb babért is, egy fiatal vajdasági magyar írótól, aki csak valamikor menet közben nézte meg, és meglepődött, hogy a szöveg olyan, mintha nem is fordítás lenne, hanem magyarul írták volna.
Egy számomra kedves történet, ami szintén a műfordítás problémás területeinek témakörébe tartozik, pont a néhai Borbély János kollégámmal együtt esett meg, akivel első találkozásom a Kako upokojiti vampira című Borislav Pekić-regényrészlet fordításakor történt. Ő mindig alázattal, pedánsan fordított, ellentétben velem, aki nehezen békél meg vele, ha talál egy jobb, odaillőbb szófordulatot. Rengeteget vitatkoztunk a címen, talán még a nyomdába küldés előtti napokban is, pedig a fordítás már régen kész volt. Ez az eszmecsere igen tanulságos volt nyelvi és fordítói szempontból, ezért a róla írt nekrológomban meg is említettem (lásd: a Napút 2014/9.).
Van-e valami, amit üzenne a jövő műfordítóinak vagy azoknak, akik egyelőre csak a szárnyaikat próbálgatják?
A fordító fordítás közben több életet is él szimultán: Egyrészt kiemelt olvasó, ha abban a szerencsés helyzetben van, hogy tud konzultálni az íróval, másrészt találkozik a szerző életének ide tartozó inspiráló elemeivel és közben a saját életének problémáival is. Nálam nagyon gyakori a kísérteties egybecsengés, olykor nem is várt, de meggyőző koincidencia ilyenfajta beleélés közben. Ez azért is érdekes, mert az eredeti mű szerzője nem tudhatja, hogy az életemből mi cseng egybe az ő történetével. Mégis ez teszi különlegessé ezt az irodalmi műfajt, és ami miatt én is szívesen fordítok különösen olyan, hozzám egyben-másban közelálló írókat, mint például Velikić.
Illusztráció: Dragan Velikić a Budapestért Díj átvételekor, Bognár Antal társaságában (Várai Mihály fényképfelvétele, 2013)
Cimkék: hetedhét, interjú, visszhang
