Frankovics György: A méh
A MÉH, MINT MÁRIA-KRISZTUS JELKÉP ÉS AZ ÖRDÖNGÖS MÉHÉSZ ALAKJA
A magyar nép és a szláv népek hitvilágában a méhet különös tisztelet övezi. A méhhez, mint isteni lényhez viszonyulnak, Isten kedvencének, Isten bölcsességének nevezik, a méh a szentség szférájába tartozik. Úgy tartják, hogy csak a bűnösöket csípi meg. A méhkasba soha nem csap a villám, a méhet Isten teremtette, míg a rovarokat az ördög.
A mitopoétikus felfogásban szereplő méh nyomai már a neolitikumban jelentkeznek. Az ókorban a kis-ázsiai Eleuziszban és Epheszoszban az istennőnek Nagy Méh volt a neve, és papnőit is méheknek nevezték. A babiloniai Istárnak, a phrügiai Kübelének, a görög Démétérnek, a római Minervának és Vénusnak a méh az egyik attribútuma. Az ószövetségi zsidó bíró- és prófétanőnek, Deborának a neve méhet jelent (Bír 4–5), éneke pedig győzelmi ének. A fenti istennőkről száll át kultusza Szűz Máriára (Epheszosz volt a Mária-kultusz bölcsője).
A méh a győzelem (fullánk) és a gazdagság (méz) jelképe.
A méheknek beavatási és liturgikus szerepük van.
Termékenységgel kapcsolatos fontos motívum, ami összefügg a méhekkel: a tavasz “megnyitása”. Az orosz tavaszhívogatókban ugyanilyen szövegösszefüggésben szerepel a méh (… zárd be a telet … nyisd ki a tavaszt … a gabonaérlelő nyarat), más példákban ezeket a funkciókat a Szeplőtlen Anyához társítják. Egy szerbiai húsvéti énekben analóg sorokra lelünk, amikor mindent „mozgósítanak” ezeknek a szavaknak az elmondásával: Hogy minden éledjen újjá (támadjon fel)! Az éneksorok így hangzanak:
Istentől repült a méhecske,
Gazdag nyárról beszél:
A Nagyhét napja tarka, túl tarka,
A György-nap fűvel és erdővel,
Péter-nap pedig fehér árpával.
A méh néha eszköz az istenek kezében, amivel felébresztik (előhívják) a termékenység istenét. A feltámadás jelképe. A három téli hónap során mintha eltűnne, mivel nem jön elő a kasból vagy a kaptárból. Kapcsolatba hozható a Jézus halálát követő három nappal, amikor Jézus teste nem volt látható, az újabb megjelenéséig, feltámadásáig.
Kübelé egykori ünnepén a méheket köszöntötték a görögök, vallásukban a méh a földalatti világba távozó lelket szimbolizálja, amely képes a visszatérésre.
Orosz földön a Megváltó és az Istenanya a méhek pártfogója. Április 17-én tartják a méhek ünnepét, Zoszima napján. Zoszima pogány kori emlék, mely a méh-isten kultuszát őrzi, akinek eredeti neve feledésbe merült (zoszimának nevezték oroszul a Zoszima és Szavva szolovecki szentek ikonjával védett méhkast).
A méh a horvát hagyományban szimbolikusan a vilékhez és a Szűzanyához kapcsolódik. A méhhez nem csak a tisztaság, de a szűziesség és a házasságon kívüliség is társul. Az orosz állatmesékben „méhecske-szüzecske” a neve.
A legenda szerint a méhek egy gyönyörű lány könnyeiből keletkeztek, aki a tenger partján, egy kövön ült. A találós kérdésekben a méhet férjhez nem ment lánynak, illetve apácának írják le. Egy másik legenda szerint a méhek egy meghalt fiát sirató anya könnyeiből keletkeztek, akinak feltámadt a gyermeke.
Az anya alakja közvetlen analógiát mutat a Szűzanya alakjával. Már a magyar „anya”, „anyaméh” népi elnevezése is – „anyakirálynő” – kapcsolatba hozható az Istenanyával, ugyanis a szláv népek „maticá”-nak, „Mati”-nak, a horvátok emellett „kraljicá”-nak (királynőnek) nevezik, míg az oroszok körében a „carica-matka” (anyacárnő) név ismert. Mindezek azonosíthatók az Égi Királynővel.
Egy horvát Szent Iván napi koleda-énekben Szűz Mária a méhhel valósággal azonosul. Ebben a rítusénekben megjelenik a bükkfa és a szőlővessző is. Az ókori indoeurópai hagyományban a bükkfát szent faként tisztelték. Rómában Jupiter és Diana kultuszához kapcsolódik, s vélhetően ezért nem száll át Máriára és Krisztusra, miként a szőlővessző, s ezért nem szüli meg alatta Mária a Fiát. Következzék két változat:
Visoko leti siva pčelica
Čim više leti, tim lepše poje.
Ne nam to bila siva pčelica,
Neg’ to je bila Deva Marija.
Majka Marija senku iskala,
Senku iskala, bukovu našla.
Je li nam totu bukova voja,
Gde bi se mogel Jezuš roditi,
Jezuš rodit, s majkom zestatii?
Visoko leti siva pčelica
Čim više leti, tim lepše poje.
Ne nam to bila siva pčelica,
Neg’ nam to bila Deva Marija.
Je li nam totu trsova voja,
Gde bi se mogel Jezuš roditi?
Tu se je mogel Jezuš roditi,
Jezuš roditi, s majkom zestati.
Zdravo mi, zdravo, Majka
Majka Marija sinka kupala,
Sinka kupala, sinka gojila,
V troje kupelce ga je kupala:
Prvo kupelce, ta bistra voda;
Drugo kupelce, to belo mleko;
Tretje kupelce, to ruso vino.
V zlati povojec ga je povila,
V srebrenu zipku ga j’ položila.
Spavaj mi, spavaj, sinek Jezušek.
Magasan száll a szürke méhecske
Minél magasabban száll, annál szebben énekel.
Nem volt az szürke méhecske,
Hanem Szűz Mária.
Mária Anya árnyékot keresett,
Árnyékot keresett, bükkfáéra lelt.
Bükkfa akarja-e, hogy alatta,
Jézus megszülessen,
Jézus megszülessen, anyjával találkozzon?
Magasan száll a szürke méhecske
Minél magasabban száll, annál szebben énekel.
Nem volt az szürke méhecske,
Hanem Szűz Mária.
Vajon akarja-e a szőlővessző,
Hogy alatta Jézus megszülessen?
Itt Jézus megszülethetett,
Jézus megszületett, anyjával találkozott.
Üdvözlégy, üdvözlégy, Mária Anyánk!
Mária Anya fiát fürdette,
Fiát fürdette, szépen felnevelte,
Három fürdőben megfürdette:
Első fürdőben, e tiszta vízben;
Második fürdőben, e fehér tejben;
Harmadik fürdőben, e vörös borban.
Arany pólyába betakarta,
Ezüst bölcsőbe tette.
Aludj, aludj, Jézus fiam!
A rítusénekben kimutatható szőlővesszőről szükséges elmondani, hogy a szőlő egyik legősibb kultúrnövényünk, élet- és halál jelkép. Ahol csak termesztették (a Mediterráneumtól az indiai Kasmírig), kezdettől fogva szent és isteni növénynek, életfának tekintették. A szőlővessző bibliai szimbolikája korábbi keleti képzetekből eredeztethető, amelyek vesszőről, mint az élet növényzetéről tájékoztatnak. A sumeroknál az élet jele általában a szőlővessző levele volt. Ezt a növényt a Nagy-istennőknek szentelték. Az Anyaistennőnek kezdetben Szőlőtő Anya volt a neve. A Szűzanya attribútuma szintén a szőlővessző, miként a méh is.
Visszatérve a méhhez: az ókori Egyiptomban a méh szoláris jelkép: Ré napisten földre hullott és életre kelt könnye.
A méh Krisztus jelképévé is vált, köszönhetően a méznek és a fullánknak, egyrészt a jóság és a könyörületesség miatt, másrészt, az igazság végrehajtásáért: Krisztus, az ítélő bíró.
A szerencsét hozó fehér méh – Isten kém-méhe
A szerbek képzeteiben ismert a “fehér méh” elnevezés. “Amikor az öreg méhraj az első rajt adja, az első ilyen rajt elsőszülöttnek nevezik (“prvenac”), ám amikor az elsőszülött raj még ugyanabban az évben kineveli új raját, majd ez is megszüli utódját még az év során, az ilyen méheket nevezik „fehér méheknek”. Nagy szerencsének tartják ugyanis, ha a méhészek fehér méhrajhoz jutnak. Egy szerb közmondás szerint, akkor éri igazi öröm a méhészt, ha fehér méhekre bukkan. Crna Gorában a fehér méhekről azt tartják, hogy azok a dédunoka méhek gyermekei. Az áldás egyik formája így hangzik náluk: “Adja Isten, hogy fehér méhei legyenek!”, ezzel valójában azt a kívánságukat fogalmazzák meg, hogy olyan legyen az adott ember gazdagsága, mint még senki másé.
A szerbiai Homoljeban ismert legenda szerint egy öregasszony fiát a vízimalomban megfojtja az ördög, minekutána az anya fia keresésére indul. Egy ősz szakállú férfival találkozik, aki nem más, mint maga a Jóisten, aki segít az özvegyasszonynak. Elküldi angyalát fia megkeresésére, azt azonban halva találja. Erre a Jóisten azt mondja az özvegynek, hogy könnyeiből méhek teremnek, fiát meg otthon találja épségben, jó egészségben, ami be is teljesedik.
A fenti monda a feltámadó és meghaló istenségekkel mutat párhuzamot. Ahogyan a meghalt Oziriszt (fiát vagy férjét) keresi Ízisz, a Szűz Anya keresi Jézust, továbbá más istenanyák is keresik meghalt gyermeküket a túlvilágon.
A moravai szerbeknél Isten és Szent Száva segítője, a méh vízimalmot kívánnak építeni, azonban a malom garati részére nem tudják elkészíteni a „csellegőt” (garatnyelv), ezért nem működik tökéletesen. A hiányosságokat észlelve az ördög elmondja a többi ördögnek, hogy még mi kellene a vízimalom működéséhez. Beszélgetésüket azonban a méh kihallgatja – az ördög kalapján megpihent –, és elárulja Istennek. Az ördögnek, meghallva a zümmögést, eszébe jut, hogy ez csak a méh lehet, s ezért jégveréssel kívánja agyonsújtani a hallgatózót. Jégverést „csinált”, mire az egyik jégdarab majdnem kettétörte a törékeny jószágot. Az Aleksinac-i Pomoravlje vidék falvaiban lejegyzett mondában az eset némiképp módosul: Isten elküldi a méhet az ördögök beszédének kitudakolására, aki hasonlóan jár, mint amit már megtudtunk, erre Isten megáldja, hogy termése mindennél édesebb legyen a földön. Egy harmadik mondában a méh Istennel és Szent Szávával közli az ördögtől megtudakolt részletet. A méh egyben elpanaszolja dereka kettétörését és aggodalmát Istennek. „Könnyen túl leszel ezen – válaszolja Isten –, mert majd minden muslinca úgy fog kinézni, mint te.”
A lányok méhkasra teszik az ingüket, hogy a legények körüldongják őket
A szerbek Szent Jevdokije-napján (március 1-jén), illetve Szent György-napkor csalángyökeret, fokhagymafejet és faszenet törnek össze, majd mézzel keverve az állatok (tehenek, birkák és kecskék) tőgyére kenik, azt tartva, hogy ezáltal egész éven keresztül megvédik őket tejük elvételétől (a boszorkányok ellen teszik).
A Boljevoi-járás férjhez menni szándékozó lányai Szent György-nap előtti éjszakán ingüket a méhkasra rakják, hogy majd úgy dongják őket körül a legények, miként a méhek a méhkast.
A Cattarói öböl, Montenegró és Hercegovina területén élő népek azt tartják, hogy a méhek, az emberekhez hasonlóan, egymással beszélgetnek, máskülönben ugyanis a munkájukat annyira a csodával határos módon bölcsen és rendben nem végezhetnék el, ezért titokban beszélgetnek a méhkasban, ügyelve arra, nehogy bárki kihallgathassa őket.
A népi képzetek szerint a méhek csak a jó embereknél maradnak meg, a rosszakat nem szeretik. Azzal a képességgel rendelkeznek, hogy megcsíphetik az embert, ennek hatására lelkiekben eggyé válnak velük. A fehér-oroszok úgy tudják, hogy a méhek a jó embereket közelebb hozzák egymáshoz. A két családfő közös méhei azon fáradoznak, hogy gazdáik testvérként tiszteljék egymást, és segítsék is mindig egymást. Az ilyen méhek jól rajzanak, bőséges mézet és méhviaszt adnak. Testvéri viszony áll fenn abban az esetben, amikor az egyik méhész méhei rajzáskor a másik méhkasára szállnak, illetve lakodalomkor, amikor az ifjú párnak nászajándékul adják a méhrajok felét. Ez a közös tulajdonon alapuló lelki (szellemi) rokonság a méheket illetően szentnek tekinthető, amely magától az Istentől ered. A fehér-oroszoknál az emberek egymáshoz közeledésében a méh szerepe úgy nyilvánul meg, hogy közös, testvéri gyertyát készítenek méhviaszból, amelyet házról-házra adogatva őriznek. Lényegét tekintve hasonló szokás figyelhető meg a lengyel Pomorjeban, amikor a méheket tartó szomszédok egyike meghal, a másiknak az elhunyt méhei közé kell mennie, s egy bottal háromszor rá kell ütnie a kasokra, ezeket mondva: „Méhecskék, a ti gazdátok meghalt”. Ekkor a méhek saját helyükön maradnak, és nem repülnek tovább.
A Dráva menti horvátok és a szerbek úgy mondják, hogy a méh „meghal”, a moldvai magyarok szerint pedig a méh „elpusztul”, de nem „megdöglik”. A szerbek hitvilágában az emberi lélek méhvé alakul át. A szlávok a meghaltak lelkeit is többnyire méh alakjában képzelik el. Bulgáriában pl. a Szentháromság-napján az imádkozók a legyek és a méhek zöngését figyelik, azt tartva, hogy közeli rokonaik lelke jelenik meg ezeknek a rovaroknak az alakjában.
Szerencsét hozó lopott méhek, valamint a tudós (ördöngös) méhész
A Dráva menti horvátok szerint jó, ha az első méhrajt ellopjuk, a szerbek azt vallják, hogy az elsőt „úgy kell megvenni”, a másodikat kölcsönkérni, a harmadikat ellopni.
A magyarok hitvilágában a méhektől elválaszthatatlan az ördöngös, tudós méhész alakja, aki távollétében is tudja, mikor akarnak tőle mézet, illetve méheket lopni. Távolról megköti a méztolvajt, aki addig nem szabadul, amíg a tudós méhész oda nem megy hozzá. A lakócsai horvátok hasonló mondákat beszélnek el:
“Egyszer apámmal átmentünk a Dráván túlra vendégségbe; Novakiban voltunk a nagybácsinál. Nos, valaki mézet akart lopni tőle, akkor egy pillanatra bejött a rokonunk, és mondja nekünk: “Zsiványunk van.” Mi meg azt hittük, hogy csak jókedvében tréfálkozik, ám még reggelre is ott volt a tolvaj, fogta a méhkast, állt és nem tudott szabadulni tőle.
Bíz a nagybácsink nem engedte el három napig, reggel egy kis kávéval kínálta, délben meg vizet adott neki. A tolvaj könyörgőre fogta a dolgot. No, erre a nagybácsi egy rövid ostort hozott – úgy félméternyit –, azzal háromszor ráütött a tolvaj vállára, mire az végre elengedhette a kast és hazamehetett.”
A szerbek méhekkel kapcsolatos hiedelmei a magyarokéhoz és a hazai Dráva menti horvátokéhoz hasonlóak. A más méhészhez elküldött rablóméheket úgy lehet megfogni, hogy férfigatyát és fúrót vesznek kézbe, majd ezt háromszor körülviszik a méhkasok körül, de visszatekinteni nem szabad. A fúrót a legjobb méhkasba kell befúrni, ráhelyezve a gatyát, és máris megfogta a méhész a méztolvaj méheket. Ilyenkor odajön a tolvaj méhek gazdája, könyörgőre fogja a dolgot, mire a méhész felemeli a kasról a férfigatyát, kihúzza a fúrót, s így engedi haza a méztolvaj méheket, saját méheit pedig ily módon örökre megvédi.
A magyaroknál a tudós méhész megmondja, hány méhe van egy rajban, nem csípik meg a méhek, ám megteheti azt is, hogy hazaküldi az idegen méheket.
A 20. század elején Szlavóniába kitelepült magyarok között – Lipovljani és Jamarica – 1995-ben végezett magnetofonos gyűjtésem adatokat tartalmaz az ördöngös méhészre és az isteni küldetést beteljesítő méhre vonatkozóan.
“Egy méhésznek egy raja mindig elment. Mindig befogta, de mindig elment tőle!
A méhésznek olyan tudománya volt, hogy a szegény rajok mindig visszagyüttek hozzája, s akko megint elmentek.
Akko megszólalt az anyaméh:
– Mért téritül bennünk vissza! Már annyi sok elpusztult belölünk abba a sok jövés-menésbe! Mi odavagyunk egy szegény özvegyasszonynak rendölve, akinek apró gyerekei vannak. Oda vagyunk rendölve, és nekünk oda kell mönni. És, ha nem eresztöl el bennünket, mind – amennyi méheid vannak –, mind el fogunk pusztulni!
Akko a méhész elengedte őket.”
(Adatközlő: Maruski Istvánné, szül. Koronics Rozália, Heréd, 1898., lakhelye: Lipovljani, Horvátország)
A lakócsai horvátok méhésze is legalább ennyi tudománnyal rendelkezik, akiről azt tartják, hogy “volt itt olyan is, aki megmondta hány méhe van egy rajban. Ha meg befogták a rajt, s hazahozták a méhcsaládot, egyenként ki tudta őket engedni.” A Dráva menti horvát méhészek nem szeretik, ha valaki nézegeti a méhkasaikat, kaptáraikat. A tudományuk azonban még közel sem ér ezzel véget, megtörtént ugyanis, hogy a megvásárolt és hazavitt, az asztalterítővel letakart méhraj az éjszaka folyamán visszatért volt gazdájához. Ekkor a hoppon maradt vásárló már hiába keresi fel az eladót, azaz a tudományos méhészt. Jussát keresve visszakéri méheit, a tudományos méhész csak annyit mond neki, hogyha valamelyik kaptárban felismeri a sajátjait, nyugodtan hazaviheti őket. A szomszédos potonyi horvát méhész megteheti a másik méhész rablóméheivel, hogy azok ne tudjanak többé repülni, csak lábon mászva térhessenek haza.
A méhészek imádkoznak méheikért
Gyermekkoromban a szomszédunkban lestük a méhek rajzását. Golubics, illetve Hajós Pista méhész az eszközöket gondosan előkészítette, sós vízzel lespriccelte az asztalterítőt és az üres kast, amibe majd a méheket befogja. A műveletek akár egy szentmise tartozékai is lehettek volna. Amikor kezdetét vette a rajzás, csengettyűt ráztunk, vizet spricceltünk, és a méhek megállapodtak egy faágon, amiről az üres kasba be kellett rázni őket, előtte meg némi füsttel megzabolázni. A méhész a kast asztalkendővel bekötötte, a méhcsaládot meg az este elérkeztével a többi kas közé vitte.
A méh tavaszi röptetésével mindig újra és újra éled téli álmából. Karácsonykor meghal, illetve előtte eltűnik az emberek szeme elől, illetve a Dráva menti Potonyban a méhész „bőved este” (december 24-én) kénnel fojtotta meg őket, és a lépesmézből ingyen adott a szegényeknek.
Az orosz méhészek a méhekért imát mondanak, és az Istenanya ikonja előtt gyertyát gyújtanak, méheiket annak oltalmába ajánlják.
Szentnek, áldottnak tartják a méhet a magyarok, a Dráva menti horvátok és a szerbek. Méhet nem szabad elpusztítani, megölése halálos bűnnek számít a balkáni térségben. Hercegovinában, ha valaki véletlenül megöl egy méhet, azt olyan nagy bűnnek tartják, mintha egy megkeresztelt embert ölt volna meg.
Úgy tartják, hogy a méhek nem párosodnak. Isten azt mondta, hogy maguktól szaporodjanak, ezért senki sem tudja, miért vannak a herék. Az öreg méhészek arra is vigyáznak, nehogy a méhkasok környékén valamilyen állat párosodjon, mert akkor a méhkasok tönkremennének. Ha pedig nem tudják befogni a méheket, a méhcsaládot Nagy-Boldogasszony napjáig őrzik, majd a méheket elpusztítják, a mézet kiszedik.
Macedóniában jónak tartják, ha a méhrajt a fa koronájának csúcsán találják. Azokat a méheket, amelyeket a gyökérzet tájékán lelnek, nem szedik ki az odúból, gondolva, hogy darazsak (vadméhek) és nem bántják őket. Nem véletlenül szelektálnak így, ugyanis a „fent” (fa csúcsa) az égi isteneknek fenntartott hely, míg a gyökérzet az alvilági démonok tartózkodási helye.
Illusztráció: Jon Sullivan fényképfelvétele (2004)
Cimkék: esszé, tizennegyedmagunkban
