Baley Endre: Tavasz ringjon minden ágon! (Levélfa, 5.)
Kedves Gyuri,
megtisztelő felkérésed nagy örömmel fogadtam, ám sokáig nem tudtam, mi keresnivalóm lehet ilyen illusztris, az irodalom csínját-bínját ismerő és művelő társaságban. Egyre töprengtem, miként szólalhatnék meg, de sehogy sem találtam olyat, ami más számára katartikus lehet. Ma hajnalban viszont megvilágosodtam. Igaz, én mindig hajnalban vagyok a legaktívabb, hiszen ezekben az órákban született verseim, írásaim döntő többsége. Ahogy ma leültem a gépem elé, már írtam is. Úgy, ahogyan bármi mást eddig; azt, ami én vagyok és ahogyan én látom a világot. Baleyosan, egyszerűen, így:
A lírát – mindenki számára fogyasztható módon – életben tartani olyan, mintha egy halottat rángatnánk madzagokkal egy színpadon. Egy ideig követné a mozdulatokat, de előbb-utóbb leszakadnának a végtagok, és az egészből semmi sem maradna. Mindeközben a közönség lassan, de biztosan távozik, és amikor az utolsó érdeklődő becsukja maga mögött az ajtót, magunk is beleporladunk a líra betűhamvaiba.
A költő szerelmes a világba; szépségbe, fájdalomba. „Így-együtt”. Játszik betűkkel, szavakkal, érzésekkel. Játszik a saját életével, mert amit leír, azt ezerszeresen átéli, mielőtt papírra – vagy mostanság már egyre inkább – word file-ba – kerül.
Ha most választanom kellene művésznevet, minden bizonnyal a kissé idegenül hangzó Sissy Phoossy-t választanám. Úgy érzem, ezt a munkát, amit végzünk, e név tükrözné leginkább. Így írnám, de mindenki csak sziszifuszinak ejtené.
Amikor elkezdtem írni, még nem láttam semmit, csak éreztem a kényszert, hogy a szemünk, orrunk, fülünk által befogadott környezeti ingereket, melyek emocionálisan megérintenek szavakká, mondatokká formáljam. Kezdetektől törekedtem arra, kerüljek mindent, ami közhelyes, de természetesen nem sikerült nekem sem. Azt hiszem, sok rossz kell ahhoz, hogy az igazi jó megszülethessen. A mai napig nincs fogalmam arról, sikerült-e valami jót írnom, olyat, amit szívesen olvasnak – akár többször is – az emberek. De ez nem is fontos.
Hiszem viszont, hogy a magyar nyelv olyan kincs, amit nem szabad szétkaszabolni, leegyszerűsíteni. Nem szabad, hogy a felgyorsult élethez alkalmazkodjon, mert ha kiírtjuk gyökereinket, magunk is elsorvadunk. Ha nem is leszünk halottak, de zombik, robotok biztosan.
Mit tehetek én?
Játszom.
Kivel játszhatok?
A gyerekekkel.
Miért?
Mert megpróbálok az élet bizonyos területein örökké homo ludens maradni.
A gyerekek őszinték, tőlük kapom a legtöbb impulzust. Ha valami nem jó, ásítanak, „kitestbeszédeznek” maguk közül. De ha együtt dobolnak, énekelnek, skandálnak velem, ha rácsodálkoznak egy-egy képre, metaforára, alliterációra, betű– vagy szójátékra, ha befejezik helyettem a nyitva hagyott sorvégeket a megfelelő rímekkel, úgy érzem, már megérte. Megérte elültetni bennük, hogy a vers igenis él, és élnie kell, amíg a világ világ, amíg az ember gyerek, és azon túl is, ha már felnőtt, mert neki is lesz gyereke, és neki sem szabad elfelejteni, hogy a poronty ugyanúgy elvárja majd, ne a felnőttek, hanem a gyermekek nyelvén, a gyermeki világban közelítsen hozzá, és adja át mindazon tapasztalatait az életről, amit már megszerzett.
Egyszer ezt írtam:
A költő illatos almát énekel,
mégis csupán annyi jussa,
ne maradjon belőle más,
csak magig rágott almacsutka.
Az almacsutkát nem bánom egy cseppet sem, de az eddig – és persze költőtársaim által a továbbiakban – megénekelt illatos almákat tessék jóízűen fogyasztani, mert a hullarángatást csak ezáltal leszünk képesek elkerülni!
Tavasz ringjon minden ágon!
Örök barátsággal:
Bandi
Illusztráció: Patkó Károly Csendélet almákkal c. festménye
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.) →
