Sidronius Hosschius: Szent Péter siralmai
Bevezető szavak Sidronius Hosschiusról (1596-1653) és elégiáiról
A nagyközönség előtt talán kevéssé ismert németalföldi jezsuita költő már életében nevezetes volt verselési szakértelméről: disztichonjait például etalonként használták verstan oktatásakor. Fő művei: elégiái, melyeket 2012-ben jelentetett meg a Napkút Kiadó, Baróti Szabó Dávid 1809-es fordításában, Hubert Ildikó gondozásában (A szenvedő Krisztusról, Szent Péter siralmai). Ezek a fordítások máig erősen hatnak, valódi ihlettel, az eredetivel azonosulni tudó nagy költői erővel dolgozott a fordító. Az viszont sajnálhatjuk, hogy Baróti Szabó Dávid, nem tudni, mi okból, hexameterben fordította az eredeti disztichonokat. Sidronius Hosschius elégiái azonban így is szinte mai hevülettel szólnak, jótékonyan felkavarva és megnyugtatva a rezonáló olvasói lelkeket.
Horváth Ferenc
(Hubert Ildikó könyvbéli előszava nyomán)
II. elégia
In specu flens se accusat
Rupes dura, mei verissima cordis imago,
Horrida, sed lacrymis apta latebra meis:
Ad te flens venio, lethali saucius ictu,
Sqallidus immissis moesta per ora comis.
Accipe me, profugumque tuo precor abde sub antro,
Et referant gemitus concava saxa .
Tu mihi deserta sedes securior aula es:
Non hîc, qui rursus plurima quaerat, erit,
Hîc licet arcanos animi depromere sensus:
Has inter tenebras tuta querela mea est.
Hîc impune licet quis sim, qualisque fateri:
Hîc mea me tuto prodere lingua potest.
Ille ego sum miles verbis animosus et audax,
Et solo fortis nomine, rebus iners.
Ille ego sum prima quem stravit femina voce
Oblitum Domini, cum Dominoque mei;
Qui nil sum veritus, tantum ne cognitus essem,
Perfidiae testem saepe vocare Deum.
O testis, judexque meae certissime culpae,
Quis de me sensus sit meus, ipse vides.
Nunc ego te melius testem voco: justa doloris
Quam tibi causa mei, tam dolor ipse patet.
Hîc es, et hos gemitus, et quidquid dicimus, audis:
Has lacrymas oculis aspicis ipse tuis.
O dulces oculi, casus solatia nostri!
O spes, o cymbae sidera certa meae!
In tantis animi tenebris vos prima fuistis
Lux mihi: servatus vestrum ego dicar opus.
His oculis, qui me lapsum monuere, gementem
Aspice: placandi spes venit inde tui.
Aspice lugentis speciem, vestesque, sinusque
Antraque de lacrymis humida facta meis.
Aspice lassatas tundendo pectora palmas,
Et moveat vultus moesta figura tuos.
Non precor antiquo, quo non sum dignus honori
Reddi, nec regimen puppis habere tuae.
Clavum alius teneat: remis ego perfidus addar:
Est mihi, quae remos torqueat, apta manus.
Non ego fervitium, quantumvis vile, recuso:
Dummodo sim tecum, quidlibet esse feram.
A’ barlangban sírva vádollya magát
Vad kő-szikla, kemény szívemnek képe! te zordon
Ám de keservimnek bús el-zengésire főképp’
Alkalmas barlang! tzondorlott hajjal, halálos
Sebbe keverve, ’s ezen szemeket majd szinte ki-sírva,
Hozzád fordúlok; kérlek, kebeledbe rekeszsz-bé
Mint szökevényt: hallgassák-meg zokogásim’ atzélos
Óldalaid, ’s hangját téríttsék viszsza. Te nékem
Bíztosb hely vagy az udvarnál, a’ mellyet el-hagytam;
Nints itten, ki megint kérdéseket adgyon előmbe.
Itten gondolatim’ bátran ki-fejezhetem; itt e’
Durva setéttségben panaszim titkolva maradnak.
Hogy mi vagyok ’s millyen; szabadon meg-mondhatom: itt, ha
Nyelvem el-árúl-is nem félek semmi veszélytől.
Szóval, eme’ bátor; tettére ’s nevére pediglen
Semmi vitéz, én, én vagyok, a’ kit főldre le-vert egygy
Aszszony, ’s olly könnyen’, leg-jobb uram’, és magam’ éppenn
El-feledőt: ki tsak hogy magamat ki ne vallyam előtte,
Több ízbenn hitet-is le-tevék, ’s mindenkor hamissan.
Vétkem szemlélője, ’s igaz bírája magamról
Mit vélek, te-magad látod. Most híni tanóúl
Jobb lészen Téged’: valamint fájdalmad’ okoztam,
Úgy fájdalmam-is a’ végett nyilvános előtted.
Itt vagy; ezen zokogást, e’ minden szózatim’ hallod,
’S könyveimet szemeid láttyák. Édes szemek! estëm’
Enyhíttőji! reménységim, ’s jó tsillagi romlott
Kisded hajómnak: az én lelkem nagy homállyai kőztt, tí
Vóltatok első fény nekem: hogy még fen-vagyok a’ tí
Alkotmánytok. Ezen szemeiddel, mellyek el-esttet
Intettek, nézz rám: ’s a’ bé-fogadásra reményt adsz.
Nézd artzám; nézd őltözetem’, nézd mellyemet, és e’
Barlangot, melly könyvimtől immár-is el-ázott;
Nézd az ütésekben meg-fáradtt két kezem: és bú-
Fogtta tekéntetem indíttson kegyelemre: Hogy a’ rég-
Nyertt tiszttel (méltó már nem vagyok arra) megintlen
Kedvezz, nem kérem; nem ohajtom adattni kezembe
Kisded hajódnak kormánnyát: mást illet ez: engem’
Hit-rontót evezőkhöz kűldgy; evezőre, lapátra
A’ kezem alkalmas. Bár millyen lészen örömmel
Végbe viszek minden szolgálatot; és leg utolsó
Légyek, tsak Te-veled, ’s mindég kedvedre, lehessek.
(Baróti Szabó Dávid fordítása)
Sírva vádolja a barlangban önmagát
Zordon szívem szikla-kemény hű mása, te barlang,
hely, hol bánataim elkesereghetem én,
hozzád fordulok, ím! Kebeledbe, a tágba eressz be,
szánd meg mély sebeim s záporozó szememet,
nem szűnő zokogásomat el ne taszítsd falaiddal,
s visszhangozza tered önszapuló szavamat.
Eddig az Udvar volt, ahol éltem, ám odahagytam,
vizsgált engemet ott folyton a szem meg a fül,
itt nem kérdezgethet az álság, jót imitálva,
sírhat hát keserült lelkem igaz panasza.
Hogy ki vagyok, mi vagyok, szabadon megvallhatom itten,
nem figyelik fülelők, vétkeim elsorolom.
Szégyenem az, hogy szóban bátor, erős vagyok, ámde
tettben semmi-vitéz, asszonyi préda csupán.
Lám, legjobb uramat, nem is egyszer, hogy’ tagadám meg:
elhagytam hamisan, és vele önmagam is.
Hogy gyáván hányszor letevém én hű hitemet már,
bírám, égi Uram, nem titok az teneked:
bűneimért aki rám szólsz, látva az emberi botlást,
s hallván tévelyedett szívem üres dobaját.
Légy a tanúm, ki neked botorul fájdalmad okoztam,
s ismered éppen ezért szívbeli kínjaim is.
Itt vagy. Hallod a szózataim, panaszom, zokogásom,
s láthatják szemeid, hullik a könnyem, Uram.
Ó, édes szemek, estém enyhítői, reményim,
hánykódó ladikom fényteli csillagai:
égtetek, égtek is egyre, az árnyakat űzi világtok –
kezdettől vagyon ez, s míg a világ, marad így.
Nézzél rám szemeiddel, a béfogadásra reményt adj,
nézd orcámon a kínt, s keblem, ahol ver a szív,
s nézzed e barlangot, mely könnyemtől csurig ázott,
s balga ütésektől elnehezült kezemet,
nézd bú fogta szemem, nyomorom, vizsgálj kegyelemmel,
ámde a tisztemet én vesszem azért ezután:
kisded lenge hajód kormányát óvd kezeimtől,
másé légyen e jog, sorsomat elfogadom;.
engem, hit-rontót a nehéz evezőkhöz irányíts,
azzal bír a kezem, tenni tudok vele még;
légyek bár legutolsó, mindent megteszek érted:
buzgóságom örök – néked adózni vigasz.
(Baróti Szabó Dávid hexameterei nyomán igazította
a latin eredeti disztichonjaira Horváth Ferenc)
Miért és hogyan fordítottam le Sidronius Hosschius elégiáját?
Csak néhány hónapja, s éppen bibliai témájú verseskötetem kiadásra rendezésekor, kerültek a kezembe a XVII. századi jezsuita költő, Sidronius Hosschius elégiái. A Cédrus Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó által megjelentetett kiadvány az eredeti latin nyelvű szövegek mellett Baróti Szabó Dávid 1809-es magyar nyelvű fordításait tartalmazza. Nagy-nagy köszönet illeti a könyv létrehozóit, mindenekelőtt legfőbb istápolóját, Hubert Ildikót, aki féltő gonddal, hozzáértéssel, ráadásul – érezhetően – óriási szívvel munkálkodott rajta.
Engem azonnal megfogtak Sidronius Hosschius latin nyelvű, tökéletes disztichonjai, s rögtön megéreztem azt is, hogy Baróti Szabó Dávid a németalföldi poétával rokon hevülettel s nem közönséges költői erővel szólaltatja meg az elégiákat. Kár, hogy nem csinálta meg a verseket disztichonokban, miként az ezt a versformát mesterien kezelő Sidronius Hosschius; s néhol zavaróan hatnak Baróti Szabó Dávid hexametereinek sajnálatos döccenői is.
Persze, Baróti Szabó Dávid Hosschius-fordításai így is páratlan élményt nyújtanak az olvasónak; s engem például arra ösztönöztek, hogy legalább egy elégiát csináljak meg a könyvből disztichonokban, a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel alapozva felvilágosodás kori költőnk szövegére, mely tartalmilag rendkívül hű a latin eredetihez, s melyet – szótár segítségével – szintén tanulmányoztam.
Így kezdtem el dolgozni a Szent Péter siralmai II. elégiáján, szinte eggyé válva Sidronius Hosschiussal és Baróti Szabó Dáviddal, egyszerre élve a XVII., a XIX. és a XXI. században; s hosszú hetek munkájának eredményeként el is készültem vele.
Hárman dolgoztunk együtt, s ebből a közös munkából a nagyobb részt ők vállalták. Tisztelem és szeretem mindkettőjüket: immár barátaim.
Horváth Ferenc
Illusztráció: Sidronius Hosschius Elégiáinak 1756-os, párizsi kiadásának címlapja (részlet) és Baróti Szabó Dávid (ismeretlen szerző metszete)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
