A mai költészet olvashatóságának határai (2. rész)
Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk a Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?
Veress Miklós
Nem kártyavár
1. Volt egy idő, amikor mindent kisbetűvel írtam a verseimben, mert tizennégy évesen (csoda 1954–55-ben, vagy 56–57-ben) központozás, olykor folyamatosan és verzál nélkül írt – francia, angol – költemények kerültek kezembe. Próbálgattam a variációs lehetőségeket (miközben a meghatározó költőm Ady volt, bár Kosztolányi már odavetítette mellé árnyékát). A kérdésben a két nagybetűt mindenképpen túlzásnak tartom: vagy Én, a költő, vagy: én, a Költő! Nyelvészetileg mindkét mondatrész azonosításon alapul, de ebben a században sosem volt lényegtelen, hogy ki kiről mit állít?! Ha úgy tetszik, Kassák egója nagyobb Létet követelt saját lírájában, mint Ady Élete, holott nincs az az olvasó, aki ne fordítva hinné. Abban azonban mindketten egyetértenének, hogy van lírai munkamegosztás: az Én akkor nyeri el létfontosságát, amikor a Költő, ám ez utóbbi sosem lehetne önmaga az Én diktatúrája nélkül.
Az alapkérdés után ki kell térni a hozzám intézett feladvány többi szavára is. Például: mi az, hogy mai? Mi az, hogy költészet! Mi az, hogy határ?
Ha csak az általam aposztrofált néhány poéta véleményét nézem, akkor: a költészet határtalan. Ady éppúgy bevette saját versei közé szapphói „műfordítását”, mint Baudelaire-t, Verlaine-t, akit ugyanúgy mainak érzett, mint Kosztolányi a Modern költőkben olyanokat, akik nem az aznapi Pesti Hírlap kulturális gyöngyszemei voltak. Nos, uramistenem, a költők – csak így kisbetűvel – általában átmászkerálnak a századokon és ezredeken, mert már a sci-fi-k megjelenése előtt is időutazók voltak. Tessék csak nézni a prófétákat, vagy azt a betlehemi gyerekzsenit, akitől még Blake is tanult valamivel később! Amikor azt a szót, hogy „mai”, kiejtjük, már rég halottak lehetünk a múltban, ha véletlen a versskandálások közepette egy autó elé csusszanunk az ezredvégi újév alkalmából. Ha krisztusi mondatokat olvasunk, akkor pedig arról is meggyőződhetünk, hogy az a maiság, amely kétezer évvel ezelőtti, lepereg a gondolatokról, mint az emberi vakolat a Mindenség faláról.
Így az olvashatóság szó is elveszti jelentőségét, hiszen – tagadhatatlan – a költészet létezett betűk nélkül is, hogy a trivialitásokig menjünk vissza. Az úgynevezett mindenkori „mai költészet” pedig csak úgy ragadható meg – egzisztencialista műszóval is élvén –, hogy tárgyiasítjuk, olyan téveszmék által, mint például az olvashatóság, a mondandója stb. Ez – körülbelül – olyasmi, mint amikor a kottát az előadható zenével azonosítjuk, még az improvizatív lehetőségeket is figyelmen kívül hagyván.
A leírtság és olvashatóság sosem volt azonos a kérdés alanyával, állítmányával, sőt tárgyával sem. Ha az „írja” szót használjuk, akkor is nehézségekbe ütközünk. De az csupán látszat, hogy a modernizáció korszakában megszűnt a klasszikus „alkotó-mű-műélvező”, avagy „-olvasó” hármasegység. Legföljebb – időnként – arról lehet szó, hogy oda s vissza másfajta értelmezése alakul ki az „Én”-eknek. Így az Éneknek is.
A kérdésre – végül is netán – válaszolva: mindegy, hogy állatbelekből olvassák ki a jóslatot, vagy falra írva látják; mindegy, hogy az állatbeleket papirusztekercsek vagy magnetofonszalagok, videomismások helyettesítik, mindegy, hogy mely kultúrminiszter hóbortja működik a természetes olvasástanítás helyett – magyarán: az a valami, ami költészetként működik, mert a mindnyájunkban meglevő Én közkincse, mert kép és gondolat, nos: a modernizált (néha tudatosan is vírusfertőzött) analfabétizmus sem szabhat határt az igazi költészet olvashatóságának. A Tízparancsolatban sem szerepel az, hogy: „ne olvass!”, hiszen kevesebb volt az olvasó, mint az, akihez így kellett szólni: ne ölj! Ha az emberiség mai milliárdjait nézzük, akkor be kell látnunk, hogy ez az átlag azóta is keveset változott. Csak az ölés és olvasás minősége.
A költészetnek egyetlen mentsvára a nincstelensége. Pontosabban: a nincsessége. Akkor nincs, amikor van. Amikor van – akkor nincs. Úgynevezett olvashatósága – a megölése is lehetne (habár nem biztos, hogy az olvasó a potenciális gyilkos), úgynevezett halhatatlansága mindenkori olvasóinak mulandóságában rejlik. Ergo: az emberiség (mint Ego) a költészetben találta föl (no: zenében, festészetben, egyáltalán: művészetben) határtalanságának lehetőségeit a legjobban, ha olykor nem is éppen erről akar tudomást venni, mert fönnmaradásával van elfoglalva. Ebben hasonlít legjobban Istenéhez, akinek lététől tudatosítja matériáját.
2. Érvelésemből kitűnik, hogy nem szívesen beszélek mai költészetről.
Voltak korszakai életemnek (talán ez is magyarázat), amikor még az a fajta társadalmi fölbuzdulás helyettesítette a (levertségében minden későbbi híreszteléssel ellentétben mégsem véghezvitt) forradalmat, hogy pró és kontra: a költészet pótolhatja az össznépi gyónást, mely után bárki tiszta lélekkel áldozhat vagy magához veheti a kenyeret és bort. Ki-ki vallása és vallomása szerint. (El is hitették Nagyjaink velünk, kis kiválasztottakkal.) A mindennapi bűnök is elsikkadhattak volna, ha nincs bevallásukra kényelmes lehetőség. Akkori: mai. A költők tehát áttételesen fogalmaztak, mintha arra alapoznának, hogy olvasóik – viszonylagos – műveltsége megközelíti a török idők reformátor híveinek bibliai olvasottságát, holott – tudhatták volna – még az érettségihez sem volt feltétlenül szükséges a lapalji jegyzetek böngészése, sőt, nem jelentett aranydiplomához való diadalmenetet, ha valaki ismerte a zsoltárokat vagy a katolikus énekeket.
Az akkori – a leendő – olvasók teljes összezavarodottságához hozzájárult még, hogy amikor már lázadó ifjúságot alakíthattak, egyszerre hatott rájuk a nyugati – természetesen másfajta irányosultságú, de egyhangzású – „beat” fölszabadító ereje és a magyar beatnemzedék (megannyi művelt, jó- és közakaratú szövegíróval és legnemesebb szándékaiban azonosult zenésszel) egyszerre közéleti, de egyben (lásd táncházak) a magyar ősi népiséget fölidéző muzsikája. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a legújabb költészetünk legújabb olvasói reneszánszának éppen az 1956 utáni időkben jött el az ideje, akkor joggal vélhetjük, hogy az olvasó (hiszen akkor még nem volt annyi tévé, video stb.) szülők, a más megmozdulás helyett éppen író-olvasó találkozókra kimozduló, belül lázongó apák-anyák nemzedékével szemben milyen generáció lett volna befogadója a nyolcvanas-kilencvenes évek lírájának, melynek legjobbjai éppúgy lekésték idejüket, mint elődeik.
Hozzáteszem: ahogy magyar költőn nem csupán azokat értjük, akik talpalatnyilag is a maradék hazában éltek, hanem a négy égtáj minden idetartozóját, akkor potenciális olvasón ugyanúgy kell értenünk a kolozsvári diákot, mint a ruszin falubéli tanítót, a vajdasági péket és szlovákiai hentest. Vagy fordítva! Mindenesetre: a kanadai új bevándorlót ugyanúgy, akárki és akármilyen műveltségű, mint Finnországban ténykedő focistánkat, s nem lehet különbség egy izraeli vagy egy argentin olvasó között, hiszen ott is írtak, írnak, tehát olvastak és írtak magyarul. Jól, rosszul, közepesen? Ezek csak osztályzatok. Maradandóan? Jól, rosszul, közepesen, maradandóan, de csak addig, míg van magyar szó. Mindegy: akár betűszó is, belékeverve az újabb anyanyelvbe? Hányféle befogadó, hányféle országban, és hányféle tapasztalat?!
Az volna a legegyszerűbb, ha eltekintünk attól, hogy magyar? Ha pedig ezt tételezzük, akkor minden eddigi érvelésünket visszavonhatjuk: mintha a svéd, angol, orosz, szamojéd, albán, bantu, indonéz, portugál, grönlandi és madagaszkári költészet ugyanazt az előzményt és jelenlegi helyzetet feltételezné az alkotó és mű és olvasó szempontjából egy máris egységes és egynyelvű, látásmódú világlíra befogadására, ahol – mondjuk: Nobel-díj szempontjából – voltaképpen csak az az egy mondat számít, ami egy költői Én kifejezője?! Csukcsul, indiánul, románul, azeriül stb.? Eltekintve attól is, hogy kik és hogyan fordítják le – nem a költőt: csak: a népét, a múltját, jelenét szőröstül-bőröstül, de nem a múlandó világdivatnak, hanem az eredetileg megfelelően – a valamelyik világnyelvre? Van okom hinni az olvasóban, de jogom is arra gondolni, hogy vajon Shelley korában Petőfi figyelembe vette volna-e az angol költészetbarátot, vagy csak annyira, mint Byron a magyart?!
Válaszom tehát: a költészet nem kártyavár, hogy valamire is épüljön, mert nem az összeomlás célja vezényli, hanem az építésé.
3. Elsősorban azokat, akiket állandóan olvasok, másodsorban azokat, akikre nem futja időmből. Elsősorban tehát: Janus Pannoniustól kezdve Weöres Sándorig a világirodalomnyi magyar lírát, benne a legnagyobbakon kívül csak legszeretettebbjeimet: Berzsenyit, Vörösmartyt, Vajda Jánost, Kosztolányit… Akiknek még asztalához odaülhettem: Nagy Lászlót, Kormos Istvánt, Vas Istvánt, Páskándi Gézát… Szerencsémnek mondhatom, hogy barátságban vagyok olyan jelentős költőkkel, mint Ágh István, Bella István, Kiss Anna, Utassy József, Szepesi Attila… aztán itt az egyik végről Lászlóffy Aladár meg Farkas Árpád, a másikról Tőzsér Árpád… Azok közül, akik a Mozgó Világ szerkesztői szobáiban megfordultak, se szeri, se száma a tehetségeknek a 70-es évekből: Nagy Gáspártól Zalán Tiborig, Pinczési Judittól Tóth Erzsébetig. És ha még írok néhány sort, akkor az a vád érhet, hogy miként hagyhattam ki az én arcképcsarnokomból a többi néhány tucatot. Vagy: hol gyertyapörgézik Bella Ahmadulina, karanténozik a zemuni Rasa Livada, merre világbolyong Szlava Kuprijánov… – egy százaléknyija kortársaimnak, akiket fordítottam? Egyáltalában: hol vannak, akikből vagyok? Villon és Rimbaud, Baudelaire és Lermontov, Apollinaire és Whittman, Jeszenyin és Poe…?
Már ebből is mennyi sértődés származhatna, he nem azt ajánlanám: annak, aki olvas, legyen néhány tucatnyi verse, amit szeret. Lehet az Pilinszkytől vagy éppen Zelk Zoltántól, Lorcától vagy Lamartine-től. Etapolják és stíluskorszakolják ám az irodalmat a kritikusok: a költészet az emberi lélek legelemibb része, ezért oszthatatlan, és ezért foglalja magába mindazt, amit magunkba kívánunk foglalni. Nem csupán a csillag, vagy tükörképe az éji folyóban, mint József Attila is látta, hiszen az sem csak az égi-földi ikermás, sokkalta inkább a léleknek az a rezonanciája, mely láthatóvá és hallhatóvá próbálja tenni létünk és nemlétünk titkait. Legegyszerűbb, hogyha nem erőszakoljuk rá a költészetre olvasótudásunkat, hanem hagyjuk, hogy a költészet olvasson bennünk.
Cselényi László
Alkotóházi alapszófejtés
1. Sokáig töprengtem, egyáltalán válaszoljak-e a kérdésekre, mert: 1. Annyiszor elsiránkoztunk már hasonló kérdéseken, s milyen eredménnyel? 2. Jó negyven esztendős tapasztalataim azt sugallják, hogy az effajta kérdésekre egyáltalán nincs felelet. Amiről nem lehet beszélni, ugye…
De ha már nekifogtam, lássuk a medvét!
Nálam sokkal sikeresebb-elismertebb társaim (Tőzsér például) irigyelnek, mondván, hogy te mindig megtalálod a méltó kritikusaidat. Tény és való: Határ Győzőtől Lengyel Balázsig, Bata Imrétől Pomogáts Béláig, Nagy Páltól Papp Tiborig, Tőzsér Árpádtól Petőcz Andrásig, Zalán Tibortól Esterházy Péterig tucatnyi kiemelkedő (s nem vállveregető) írás jelent meg köteteimről. S az eredmény? Aligha kell kihangsúlyoznom, hogy áll a szénám. Ki az a Cselényi? (Legfeljebb a tévéssel azonosítanak, aki nem tartotta máig szükségesnek megkülönböztető jellel kihangsúlyozni, hogy ő a később jött.) De hát ez csak a felszín. A baj az, hogy ezek szerint mások aligha olvasták írásaimat azokon kívül, akik írtak is róluk. Pontosabban: akik hajlandók voltak (vagy kénytelenek voltak) azokat elolvasni. Mert ugyan ki hajlandó több ezer soros, ráadásul érthetetlen-értelmetlen dolgokat manapság végigolvasni? Magam hosszútávfutó olvasó vagyok, egy Homéroszt, egy Dantét, egy Proustot végigolvasok, de X. Y.-t? Hát így vagyunk.
Hogy hol látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”? Hajózni kell!
2. Ezt a kérdést végleg nem értem, de megpróbálok rá válaszolni, folytatva az előbbi gondolatmenetet. Való igaz, hogy a modern költészet nem sok embernek kell, Párizsban is csak néhány száz példányban jelennek meg a verses kötetek. De ha egy könyv angolul vagy franciául van írva, ha csak minden ezredik francia vagy angol olvas verset, akkor ez így is hány példány? S mennyi, ha magyarul van írva? Vagy nota bene cseh/szlovákiai magyarul? Egy? Kettő? Tíz? Húsz? Húsznál semmivel sem több. Körülbelül ennyien voltak a jubileumom alkalmából rendezett konferencián is. Mindenki kapott egy-egy példányt legújabb, Aleatória című kötetemből. Márciusban. Máig nem kaptam egyetlen visszajelzést, még csak magánlevél formájában sem. Hát milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Erre a kérdésre válaszolok a legszívesebben. Az Aleatóriával egyszerre jelent meg A nélkülözhetetlen 100 könyv című, Hamvas Béla-ihlette ismeretterjesztő munkám. Ezt a 100 könyvet mindenesetre mindenkinek ajánlom. S a száz közül különösképpen néhányat azok közül, melyeket most olvasok (leginkább újra).
Alkotóházban vagyok épp, ilyenkorra szoktam hagyni a legnehezebb olvasmányokat, mert itt nem zavar senki sem az írásban, sem az olvasásban. Elhoztam hát magammal A tulajdonságok nélküli ember harmadik kötetét, mert én már végigolvastam Dantét is, az Ulyssest is, Az eltűnt idő nyomában-t, sőt még a Prae-t is, de Musilnak még nem értem a végére.
Elhoztam magammal Ezra Pound verseit. Ezeket már többször is elolvastam magyarul, csehül, szlovákul, még franciául is, s még mindig úgy érzem, nem tudtam a magamévá tenni Ezra Poundot.
Ám ahogy egy férfiú nem nyugszik, amíg magáévá nem tesz egy nőt, így vagyunk valahogy a költészettel is, különösképpen a Pound-féle költészettel.
Hát még Heidegger filozófiájával! A kisebb tanulmányaival csak megbirkóztam, de a Lét és idővel? Amikor nyolcvankilencben megjelent magyarul, végigolvastam-jegyzeteltem kötelező penzumként, s ma látom, hogy mit értettem meg belőle. Pedig azóta már többször is elhoztam ide, a budmerici alkotóházba újraolvasásra, s bevallom őszintén, soha többé nem jutottam túl a negyedénél-harmadánál. Néha azt érzem, egy kukkot sem értek belőle, s ha németül olvasnám, jobban megérteném. Mert tessék elképzelni, hogy a magyarítók s az előszót író szakértő még az alapszóban, a Dasein-ben sem tudtak megegyezni (az egyik ittlét-nek, a fordítók jelenvalólét-nek – brrr! – minősítették).
Rájöttem azonban a trükkre. Ha folyamatosan olvasom a Lét és időt, nem értem. Ha csak az általam kijegyzetelt részleteket olvasom, inkább érteni (vagy inkább csak pedzeni) vélem. (Ez egyébként így van Heideggernél „könnyebb” filozófusok esetében is. Hegelt képtelen vagyok újraolvasni, ám nagy élvezettel forgatom az aláhúzott részleteket.) El is határoztam hát, hogy megtanítom Heideggert magyarul, vagyis az általam megemésztett részeket vendégszövegekként beépítem a saját szövegeimbe.
Hát ezeket olvasom mostanában, s ezeket ajánlanám másoknak is. S kiket még? Claude Simon Történetét, Gombrowiczot, Michaux-t, René Chart s mind a nélkülözhetetlen százat és a többit.
Kovács András Ferenc
Palimpszesztus és palinódia
Babits Mihályhoz
(Egy megzavart verselő a XX. századból)
Hunyt mesterem! ma hozzád száll az ének:
ládd, léha gáncsok hangom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édesapjához kapaszkodni tér meg:
úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szitják:
cintányérral mulatnak még a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.
S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új hangosok sereggel,
sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.
Világunk valamiképpen visszhangok szövevénye: csupa visszaháramlás és visszaéneklés. Visszaszállnak az énekek, vissza a versek, visszafelé szavaink az időben. Az iménti szonett születhetett volna Fogarason, valamikor a XX. század első évtizedében, de tulajdonképpen csak most íródott meg, Marosvásárhelyen, a XX. század utolsó esztendejében – persze, szólhatna Arany Jánoshoz is, de most épp Babits Mihályhoz szól. Mert a költészet folytonosan megfelel: minduntalan más, és mégis mindig ugyanaz. Különben majdnem minden egybevág. Mert majdnem minden megíratott már. (Mondaná például a szigorú Székely János konokul, szkeptikusan, szinte fatálisan.) Így hát nem is érdemes. Mert talán csak így érdemes igazán. Akárha Isten olvasná a világot s a lehetséges világokat. Mintha az Ő vagy az egymás végtelen olvasatai volnánk valahányan. Jorge Luis Borges szerint nem a halhatatlan Cervantes, hanem egy bizonyos Pierre Ménard a Don Quijote szerzője. De én azt hiszem, hogy ez lényegtelen dolog, kósza hiúság – lassanként úgyis mind Pierre Ménardhoz vagy (ami még valószínűbb) Istenhez válunk hasonlatossá. Rongyossá íródunk, olvasódunk.
(Az írás megjelent a Napút 1999/2. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, vers
