Végh Alpár Sándor: Régi szökések…
Régi szökések árnyékában lépdelek.
Még nem hallottam Senecáról, de már tudtam, hogy minden attól jó vagy rossz, ki nézi, honnan nézi, és milyen szél fújja a vitorláját. Az utóbbira nem lehet panaszom. Szent Mihály napján születtem, s ezt kivételesnek érzem annak ellenére, hogy valamelyik közbarom egy csip-csup csata ürügyén – Pákozdon vívták – előírta az ötvenes években, hogy ez lesz a néphadsereg napja. Nevetséges. Ha azt mondta volna, hogy a közös égi és a földi seregeket ünnepeljük, melyeket a legfőbb arkangyal vezet, úgy rendben lett volna, de így… Fütyültem a naptárra, meggyőződésem volt, hogy olyan angyal vigyáz rám, aki Isten trónja mellett áll, bajom eszerint nem lehet, a dolgok égi részével rendben volnék, nézzük a földieket… Azokkal már nem ment minden ilyen simán. Itt van mindjárt születésem helye. El tudtam volna képzelni barátságosabbat is. Túrkeve vonzotta a 
szélsőségeket: sokáig ez a városka tartotta a hideg és melegrekordot, viszont mindkét neves szülötte Sándor volt – jó jel, gondoltam, ám kissé nyugtalanított, hogy se Finta, se Korda nem vitte itthon semmire. Nekem is el kell majd indulnom, mint annak idején nekik? De ezzel még várjunk, egyelőre az Alföldön vagyunk, ott, ahol minden annyira lenn van, hogy indulni csak fölfelé lehet. Egy baj volt az indulással: örököltem őseim szökevény természetét. Egyikük – őt tekintem szellemi elődömnek – vándorprédikátor volt, afféle palástos csavargó. Sírbeszédekkel kereste kenyerét, akkora sikerrel, hogy többször is futva kellett mentenie a bőrét. Egy csinos özvegyre olyan hatással volt sírbeszéde, hogy maga mellé ültette a halotti toron. Ősöm hálát érzett, és fogdosni kezdte a kezét az asztal alatt, ám az egyik rokonnak földre esett a kanala. Lehajolt, s látta, amit nem kellett volna látnia. Botrány… Országos tehetség volt, hívták Pozsonytól Brassóig, Kassától Fiuméig: ó, a tizenkilencedik században még tágas volt az ország. Szinnyei uram így is észrevette, és szócikket írt róla tizennégy kötetes irodalmi lexikonjába. Igyekeznem kell, ha utol akarom érni. Próbáltam, de nem irodalmi téren, így aztán nekem is futni kellett, de hagyjuk ezt. Nagyapám következik, a legigazibb szökevény. A tizennégyes háborúba azzal ment el, hogy szép dolog a haza, de nem szeretné, ha egy fellobogózott vonat csak a bőrét hozná haza. Fogsága kezdődhetett volna jobban is: Oroszország leghidegebb pontjára vitték: Verhojanszkba. Mínusz hetven fokot is mértek, mégsem akart tűz mellett üldögélni a fogolytáborban. Az ilyen előbb elpusztul, mondta és munkára jelentkezett. Egy hadiözvegy földjét és a jószágait tartotta rendben, de a fekete orosz föld nem vette el minden erejét, újabb fia született. Az első még itthon, „balkézről”, akkor még legény volt. Utána apám következett, ő is Sándor lett, akárcsak a szőke orosz legényke. Szépült, fazonosodott a szibériai idill, míg csak fel nem verte Bugyonnij seregének lódobogása. Nagyapám nem várta be, megszökött. Három évbe telt, míg hazaért. Apám más eset. Éles eszű parasztgyerek volt, az egyház Debrecenbe küldte: a református tanítóképzőbe. Végzés után állás nélkül kószált, az a gyanúm, akkor tanult meg kártyázni. Ifjú korában sokféle glóriát próbál az ember a fejére igazítani, az apáméra pikk bubit és coer dámát rajzolt a szenvedély. Túrkeve úri kaszinójában csak hazárdot játszott, de arról is tett, hogy ebben senki ne zavarja. Kioktatta osztálya legjobb diákját. Ha a tanító úr a vasárnap esti póker vagy chemin de fer partija még nem ér véget hétfőn reggel, az eminens fiú kimegy a táblához, és felkérdezi a leckét a többitől. Így is lett. Síri csend volt a teremben, nem is sejtették a kollégák, hogy apám a kaszinóban játszik az orvossal, az ügyvéddel és a nagytiszteletű úrral. Volt benne elég bátorság és ötlet, hogy megmentsen egy menetszázad zsidót a világháború alatt. Parancsnoka meglépett, ő mászkált velük hamis parancsokkal föl s alá az országban. Kenyeriben kellett volna vonatra pakolni őket. A célállomás Auschwitz volt. Ő lett az egyedüli a családban, aki nem szökött, hanem szöktetett. Szép, hosszú, élettel jutalmazta a sors, kevés híján kilencven évet élt. A nyílt parancsot halála után találtam egy bőröndben. Anyám szerelmes leveleit is abban őrizte.
Ők az elődeim. Nomád kunok, a vérük hajtotta őket. Én másért szöktem. Ösztöndíj várt a bonni egyetem geodéziái fakultásán, de a hatóság nem adott útlevelet. Két hónapig kalandoztam papírok nélkül a Balkánon – én ugyanis keletnek indultam a tiltott nyugat felé. De aztán visszafordultam, és eljutottam a szlovén-olasz határig. Sezanánál jártam, amikor rakétát lőttek fel. A gyönyörű rózsaszín megfestette az eget, a földet és mindent. Nem sokáig élvezhettem a látványt. Rám rontott egy kutya, a katonák sapkáján vörös csillag volt, hazahoztak. Szerencsémre – mit keresne egy kun a tőle idegen nyugaton?
Saljapin szerint egy alkotó életrajza addig érdekes, míg ki nem kezdte a siker. De mert én csak azt érzem annak, ami pályán kívül történt velem, itt abba is hagyom.
Végh Alpár Sándor
Illusztráció: A szerző 1994-ben megjelent kötetének borítója
Ezek is érdekelhetik!
Agócs Sándor: Önszócikk →
Acsai Roland: Önszócikk →
Hegyi Botos Attila: Önszócikk →
