ÁGH ISTVÁN (Felsőiszkáz, 1938. március 24 – ) költő, író, műfordító
(Neoszocreál szócikk, piszkozat)
A szokásos életrajzi fordulat, mely szerint Á. I. (született Nagy István) földműves szülőktől származik, elfedi azt az igazságot, hogy apja Nagy Béla 24 holdas gazda, és anyja Vas Erzsébet is módos parasztlány volt. Ekképpen, ahogy összeházasodtak földet is gyarapítottak, akár családot. Négy gyermekük született, Izabella, László, Mária és tizenegy évvel később István. Az apa büszke volt arra, hogy első gazda a kis faluban, már legény korában termete ellenére eljátssza a Csikós népszínmű címszerepét, melyet még kezdetleges fotográfián meg is örökítettek 1908-ban. Elvegyült a falusiak között, a suszter volt a legjobb barátja, ugyanakkor szolgát, gulyásgyereket tartott, somlai borával sikerült a lakosság rokonszenvét maga felé fordítania. A napszámosokkal, az aratóival együtt szórakozott, hogy a kemény munkát megkövetelhesse, s akkora népszerűségre tett szert, hogy bíróvá választották. Így adódott lehetősége a kapcsolatok kiépítésére. Az épület tiszta szobájában ma is látható a képviselő fényképe, akit bérmakeresztapának hívott nagyobbik fiához, amit a nagyságos úr mellékesen, mint a fiatal báró bérmáltatója is vállalt, s rangjához illő ezüst zsebórát adott az alkalomra. Az óra története példázat lehetne “Az ebül szerzett jószág ebül vész el” szólásra, minthogy a szovjet katonák elvitték az összes állattal, értékes ingósággal, köztük az írógéppel együtt (melyik parasztnak volt akkor írógépe!). De a bíró, N. B. nem egyszerű elöljáróként akart megmaradni a falu emlékezetében, népházat építtetett, csupán azért, hogy az egyik szobájába hitelszövetkezetet telepítsen, melynek ő lett az elnöke. Sikerült a környéket eladósítania a klubéletet élő legények szomszédságában. Ő is földet vásárolt kölcsönre, nem volt neki elég, ami van, s a felszabadulás után türelemmel kivárta az inflációt, hogy egyetlen borjú árából kifizethesse tartozását… Közben taníttatta gyermekeit, így bebiztosította azok jövőjét. Mire bevezették a demokráciát, és hatalomra került a közös tulajdon, iskolázott városi urak és urakhoz ment hölgyek lehettek. De aztán a szocializmus elején, amikor már disszidált a falu volt bankár országgyűlési képviselője, s N. B. kulák lett, aratójából pedig tanácselnök, régi legénybarátságával próbálta befolyásolni azt. Bár a padlás söprést nem úszta meg, azonban elérte, hogy kihúzták a kuláklistáról, mert a földjei nagyját bérletbe (árendába) adta, s az a négy elemis tanácselnök pedig nem gondolt arra, hogy a földtulajdon akkor is változatlan. Rákosi Mátyás biztosította a dolgozó parasztságot, hogy aki kulák volt, az kulák is marad. Akkor dőlt el Á. I. sorsa. Mert ha nem veszik föl a középiskolába csak autodidakta író lehetett volna. Mikor már diplomás író lett, a revizionista Kádár-rendszer hallgatása közben nem győzte elhallgatni, hogy még le sem vetette a vörös nyakkendőt, már be is öltözött ministránsnak, elárulta, hogyan hizlaltak disznót a tyúkólban feketevágásra, mint kedveskedett anyja a cséplőgép mellé kirendelt ellenőrnek, hogy több mázsa fölíratlan gabona hiányozzon az ország vérkeringéséből. Abban az időben a nagyobbik fiú, N. L. kulturális területen a szocialista irodalomban fejtette ki tevékenységét. Amíg indulókat gyártott a népi kollégiumban, a nép verejtéke árán tartotta el a dolgozó nép, szinte ingyen járt a képzőművészeti főiskolára, még a 10.- Ft tandíját is a mestere fedezte zsebből. Majd állami pénzen készült a bölcsészkaron költőnek, kiadták a verseskönyvét, hogy az akkor még elismert gróf, Károlyi Mihály is kezet fogott vele. Bulgáriába küldték ösztöndíjra, s azzal vigasztalta nyomorgó szüleit, mikor épp nem teljesítették az adófizetést, hogy egy havi ösztöndíjából harminckét szamarat vehetne. Ha szamarat nem is, de irhabundákat igen, még a szüleinek is népi bolgár bekecseket. Aztán a falu és szülei helyzetét látva egyszerre föladta elveit és pesszimista lett. Végig kérdezhetnénk az egész magyar irodalomtörténetet, hogy lehet a személyes érdeket előbbre helyezni a szocializmus építésénél, lecserélni az elveket, a hitet egyik napról a másikra, miként azt N. L. tette, s verseivel a kiábrándulást terjeszteni az olvasó nép körében? És ő lett a példa öccse előtt. Ha az írónak, a vitatottan antiszemita, de már-már szocreálista Móricz Zsigmond szerint, a gyermekkora az aranybányája, akkor Á. I. írói témáit a fent megismert gyermekkori környezetből merítette. Mert az alma nem esik messze a fájától! Már születési dátuma is problémás, hiszen nem akkor született, amikor az anyakönyvben található, mert a család szerint március 25-én éjjel, mikor a bába egy nappal előbbre jelentette be. Ő váltig hangoztatta szenteskedő gyermekkorából kifolyólag, hiszen még szent is akart lenni a bérmálás után, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, jobb társaságban, a későbbi értelmiségi körökben viszont azzal büszkélkedett, hogy Bartók Bélával egy napon született. A falu katolikus elemi iskolájában kezdte a tanulást 1944-ben, miközben örült a német megszállásnak, a katonákkal barátkozott, akik minden vasárnap teadélutánokat szerveztek a népházban az ő nővéreinek is. Bezzeg a szovjetek hiába kínálták selyemcukorral! Büszkén emlegette, hogy Mindszenty, akkor még veszprémi püspök, barackot nyomott a fejére az iskola meglátogatása alkalmával, később az iskola, egyben a falu szavalója lett, de például Ady Endre Ütések alatt című versével, mint felekezeti tanuló megsértette a kanonokot. Hát amikor József Attila versét (“ha kell embert is ölök”) szavalta a köztársaság napi ünnepségen, majd Sztálin születésnapján a Pohárköszöntőt? A hallgatóság egyik fele azon botránkozott meg, hogy náthás lévén kifújta az orrát a közönség előtt, a másik fele ezt megbocsátotta volna, inkább az osztályharcot kifogásolta, miért nem kerestek a környéken egy tehetséges agrárproletárt? Elgondolkoztató a továbbtanulása is, akkor még a középiskolák irányában, a családi ellentét három frontja lépett működésbe, egyik volt a bátyja, aki a Gellért hegyi népi kollégista mintagimnáziumba íratta volna be, ezért a tíz éves gyermek csak annyit tett, hogy kérvényt küldött az újraoltási bizonyítvánnyal, de a felvételin már nem jelent meg, mert nővére a pápai bencésekhez is beíratta, miközben apja a maradásban döntött, mert a felső tagozat ezután a gimnázium alsó tagozatának is megfelelhetett volna. Tehát az alsóbb iskolát falujában végezte, gimnáziumi tanulónak Tapolcára helyezték, onnan került az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára. Első verse 1948 karácsonyára a Pajtás úttörő újságban jelent meg. A rövid költemény utolsó sora példa arra, hogyan akar megfelelni, pedig mást gondol, mint amit mond: “aki lusta és aki rest, hulljon! / e földön egyaránt / boldogul, aki dolgozik, / aki kalapál, aki szánt.” Már a legelső verse is hasonló problematikát vet föl, melyben Verne Gyula három orosz és három angol kalandjairól szóló regényét foglalta nyolc soros versbe, és kihagyta belőle az imperialista angolokat, így csak három orosz tudós karaván gyönyörködött a majmok csapatában. Szégyellhette volna magát, aki akkor éppen Adyt tartotta mesterének, persze a mélymagyar Dr. Püski Sándor kiadójának válogatásában, melyben olyan ciklusok voltak, mint a Magyar Fa sorsa stb. Így juthatott el a Sztálin köszöntőtől a kizsákmányolásnak titulált szocialista dohánytermesztési szerződés közgúny tárgyává tételéig, midőn a tapolcai osztálydélutánon fölolvasta a tanárok füle hallatára a pornográfia határát súroló Dohányfűző című versét. Az akkor még Nagy Istvánnak viszont első komoly megjelenése előtt, 1958-ban nevet kellett változtatnia, méghozzá egy igazi kommunista, az erdélyi Nagy István prózaíró miatt. Sinka István verséből Ág Borisnak a vezetéknevét választja, kibővítve a patinás, nemesi h-val. Ezt a gesztust senki sem vette észre, még a versszerető fajmagyarok közül sem, amit az antiszemita, antikommunista, szerencsére egyre jobban elfelejtett huszadik századi költő emléke felé tett. Akkor még nem tudta, hogy majd egy fedél alatt, egy budai villában lakik vele, szinte nap mint nap találkoznak. 1961-ben végezte el a magyar-könyvtár szakot, s már látta álmában, hogy egy főúri teremkönyvtár mélyén írja a verseit, és elvette ugyanarról a szakról L. Zs. rózsadombi úrilányt, akinek apja a Horthy fasizmus alatt a Rimamurányi Rt cégvezetője volt, s a széncsata idején szerzett szívbajban 1955-ben vitte el a roham, a család szerint a szocializmus áldozata lett. Az ő nővére nem véletlenül báróné, sőt a hírhedt darabont kormány elnöke fiának a felesége. Az anyai ág sem viselte kisebb szégyenét az osztályidegenségnek, titkokban, mégis láthatóan ki volt függesztve a nagyanya szobájában a kilencágú grófi korona, a lengyel ősök címerében. Ebben a környezetben írta és jelentette meg első verseskötetét Szabad-e énekelni címmel, azt sugallva, hogy nem szabad énekelni, tehát nincs szabadság sem. Az azonban mindenkit állásfoglalásra kell hogy késztessen, hogy milyen ember az, aki egy parasztokat lenéző család íróasztalán és írógépével körmöl a termelőszövetkezet ellen, siratja a földjeit, azt a nyolc kataszteri holdat, mely a jussa lett volna. S a revizionista volt katonapolitikai ezredes (K. Gy.) kiadója (M.) a tűrés laza kategóriáját szinte már bűnösen alkalmazva megjelentette a verseit. Mégsem imponált a burzsoá budai családi fészeknek. Bár úgy látszott a szocializmus egyenlőségre kényszerítette még az ellenségeit is, megszüntette a rangon aluli házasság bélyegét, ami itt ugyancsak fönnállt. Legföljebb a kommunisták gyűlölete és az ellenforradalom emléke volt közös. Mert a jövőbeni feleség, a még diáklány hajlandó is lehetett volna önkéntes ápolónőnek állni, és bekötözni, akkor még a sebesült egyetemista lábát a Kossuth téri sajnálatos baleset után. Á. I. szüntelen hangoztatta, milyen kis távolságon múlott, hogy nem halt meg ő is a szomszédja mellett az ágyú- és gépfegyvertűzben, melyet a himnusszal provokáltak ki a tüntetők. Ki is tüntette a karvalytőke rendszere oklevelekkel és plakettekkel. De már előbb megjött a bátorsága, mikor kiderült, hogy a revizionisták jobban félnek a véres csütörtök igazolhatatlan emlékétől, mint a résztvevők a büntetéstől. Az arról szóló versét meg is jelentették a felelős kiadó, K. Gy. neve alatt. Megjött Á. I. bátorsága, még tanárával (P. P.), a kulturális komisszárral szemben is, aki felajánlotta neki a magyar Jeszenyin szerepét, de ő az öngyilkosságra hivatkozva visszautasította. A rendszer- vagyis a kényszerváltozás után az ellenforradalom nyílt dicsőítője lett. Azt hangoztatta, hogy a baloldalnak, amely őt meg akarta gyilkolni, s körvadászatot rendezett 1956. október 25-én, nem hisz és nem szolgál soha. De az írásai a szocializmusban rendszeresen megjelentek, élt mint hal a vízben, a megtűrtek kategóriájában. Zárójelben jegyezzük meg, ha a tűrés helyett tiltották volna az ellenséges irodalmat, akkor Á. I.-től és még rengeteg hasonszőrű tollforgatótól megmenthettük volna a magyar irodalmat, és semmiféle lexikonban lajstromozva nem kellene foglalkozni vele. Második verseskötete, a Rézerdő, egészen más helyzetről tudósít. Megingott, recsegett-ropogott, összeomlott a parasztság és a keresztény úri középosztály szövetsége a költőék házasságában. Válásuk nyomán a kispolgári szenvelgés, reménytelenség és a csak azért is fogadkozás uralkodott el kötetén, tengerésznek írta meg magát, aki mindent odahagy, s elindul a nagy élet tengerére. Mintha nem is szólalt volna meg a népi furulyán, közben a létezés tengerét összetéveszti az éjszakázással, a házibulikkal, s a nők váltogatásával. Mígnem beleütközik feleségébe, Sz. J. textiltervező művésznőben. S mikor magánéletében megtalálja a harmóniát, az írásaiban elszántan fölborítja azt. És éppen ezért kap József Attila díjat, ami elég összeg arra, hogy a szocializmus költéségén Párizsba utazzék. S mikor onnan hazajön az emberellenes, értelmetlen avantgárd nyelvtörő költészettel jegyzi el magát. A kritikusok úgy dicsérik A tündér megkötözése kötetét, mintha az értelmetlenség jótékony homály lenne, a képzavar pedig a világ bonyolultsága. És ebben a néhány évben az a tragikomikus, hogy olyan munkahelyre került, mint egy szakszervezeti folyóirat kulturális rovatvezetője, mely abban a korban nem a nem létező, hanem a valóságos marxista-leninista szocializmus bástyája volt. Persze Á. I. azért törekedett oda, mert biztosítva látta a szabad munkaidőt bármi áron, a főszerkesztő pedig sznob volt, mint a munkásmozgalom régi harcosai között annyian, meg akarta nevelni a fiatalembert, hogy Kassák Lajos munkásáruló, Veres Péter pedig narodnyik nacionalista, és a Varsói Szerződés csapatai pedig megmentették Csehszlovákiát. Azonban a hajthatatlanabb elvtársak fölmutatták neki a tükröt, nézzen bele. Becsületes szakszervezeti titkárok mondták, hogy zöld nyilas ingben jár a területen, a külvárosi államvédelmi könyvtárosok, akik olvastak, jelentették, hogy óvszert használt az ÉS-ben megjelent egyik versében, különben is olyan érthetetlenek a versei, mintha ügynöki jelentéseket rejtene a sorok közé. És csak az imperialisták tudják megfejteni… A párttaggyűlésen megtárgyalták nagy fölzúdulás közepette, s eldöntötték, hogy távoznia kell, még akkor is, ha a munkához való joga biztosítva van az alkotmányban. Hát elüldözték, kibírhatatlanná tették a munkahelyét. Volt miért gyűlölnie a rendszert, melyet nemsokára, az átkos rendszerváltozás után más szempontból kezdhetett megítélni. Mikor színre lépnek a posztmodern, s az igazi, botrányos avantgárd művészek, még a szocreál slam poetry celebjei is, Á. I. szóra sem érdemes már. Nem ághaskodik tovább, visszatért eredeti medrébe, folytatta az álszubjektív lírát a hagyományos, kötött vagy kötetlen, rímes vagy rímtelen, hangsúlyos vagy jambikus vers ürügyén. A műfordítást, a széppróza írását szerencsére már abbahagyta, s nincs hátra annyi ideje, hogy elaggottan egy regényt befejezhetne még. Mivel a neoszocreálhoz semmi köze, foglalkozzon vele tovább a hivatalos irodalomtudomány lexikona, fölsorolva életrajzi adatait, bibliográfiáját, díjait és kitüntetéseit.
Ezek is érdekelhetik!
Agócs Sándor: Önszócikk →
Acsai Roland: Önszócikk →
Hegyi Botos Attila: Önszócikk →
