február 22nd, 2016 |
0Umberto Eco: A Kő
(Írásának újraközlésével emlékezünk a néhány napja
elhunyt olasz íróra – a szerk.)
– Nos, Professzor? – kérdezte a Tábornok egy türelmetlen mozdulat kíséretében.
– Nos micsoda? – mondta Ka professzor. De nyilvánvaló volt, hogy időt akar nyerni.
– Öt éve már, hogy idelent dolgozik, és soha senki nem zavarta önt. Megbíztunk magában. De nem bízhatunk örökre a szavakban. Ideje mutatni valamit.
A tábornok hangjában árnyalatnyi fenyegetés hallatszott, Ka egy fáradt mozdulatot tett, majd elmosolyodott:
– Az elevenemre tapintott, Tábornok – mondta. – Várni akartam még vele, de ön most kiprovokálta. Csináltam valamit – hangja suttogóvá vált. – Valami nagyot… És a Napra mondom, ki is kellett, hogy derüljön!
Intett, mintha csak beljebb akarná tessékelni a Tábornokot a barlangba. Bevezette egész a barlang mélyéig, oda, ahol a fal egy keskeny nyílásán beáramló fénysugár világított. És itt, egy simára csiszolt kőpadon pihent a Kő. A Professzor rámutatott.
Egy mandula alakú tárgy volt, majdnem lapos, a felszínén megannyi csiszolás nyoma látszott, mint egy hatalmas gyémánt, de matt, majdhogynem fémszerűen csillogott.
– Jól van – mondta a Tábornok meglepetten. – Ez egy kő.
A Professzor torzonborz, burjánzó bokrot idéző szemöldöke alatt a kék szemekben ravasz fény gyúlt:
– Igen – mondta –, egy kő, de ennek a kőnek nem a földön van a helye, a többi kő között. Ezt kézbe kell fogni.
– Kézbe fo…?
– Kézbe fogni, Tábornok. Ebben a kőben annyi erő van, amennyiről az emberiség sosem álmodott, benne van az Energia titka, egymillió ember ereje. Nézze…
Ujjaiból horgot formált, tenyerét ívesre hajlította, rátette a kőre, fogást keresett és talált, majd felemelte a kezét s benne a követ. A kéz a kőhöz simult, a vastagabb része volt a tenyérben és az ujjak közt, míg a hegye kilógott és a föld felé vagy a magasba mutatott, aszerint, ahogy a Professzor a csuklóját mozgatta. A Professzor erősen megrázta a karját, a kő hegye röppályát írt le a levegőben. A Professzor fentről lefelé rázta a karját, mindaddig, amíg a kő hegye hozzá nem ért a kőpad mállékony részéhez. És ekkor megtörtént a csoda: a kő hegye eltalálta a sziklát, a mélyéig hatolt, darabokra törte, szétzúzta. Ahogy a Professzor a mozdulatot ismételgette, úgy forgácsolta a kő hegye a sziklát, belevágott, lyukat fúrt benne, végül hatalmas krátert vájt, törve, darabolva, porrá zúzva azt.
A Tábornok tágra nyitott szemmel, visszafojtott lélegzettel nézte:
– Csodálatos – mondta félig suttogva, és nagyot nyelt.
– És ez még semmi – mondta a Professzor diadalittasan –, ez még semmi, bár ön az ujjaival sosem lett volna képes hasonlót véghezvinni. Ezt nézze meg!
Elővett a sarokból egy nagy, érdes, kemény, feltörhetetlen kókuszdiót, és oda-nyújtotta a Tábornoknak.
– Rajta – mondta a Professzor –, fogja és törje fel!
– Ugyan már, Ka – mondta a Tábornok, remegő hangon –, tudja jól, hogy lehetetlen, tudja jól, hogy közülünk senki sem lenne rá képes… Csak egy dinoszaurusz tudja, ha rácsap a mancsával, és csak a dinoszaurusz tudja megenni a húsát és meginni a levét…
– Jól van, akkor most figyeljen! – a Professzor hangja teli volt izgalommal.
Fogta a kókuszdiót, és beletette a kőpad imént vájt kráterébe; megragadta a kő másik végét, a hegyét fogta, és a vastag részét rázta. Karjával láthatóan minden megerőltetés nélkül gyors mozdulatot tett, a kő lecsapott a kókuszdióra és darabokra törte. A gyümölcs leve szétfolyt a sziklán, a vájatban héjdarabkák maradtak, a belsejükön a kókuszdió fehér, harmatos, friss, hívogató húsával. A Tábornok megragadott egy ilyen darabkát és mohón a szájához emelte. Nézte a követ, Kát, azt, ami valaha egy kókuszdió volt, és úgy tűnt, képtelen megszólalni.
– A Napra mondom, Ka, ez egy csodálatos dolog! Ezzel a Kővel az ember megszázszorozza az erejét, szembenézhet bármelyik dinoszaurusszal… A sziklák és a fák urává vált, még egy karja nőtt, de mit beszélek… száz karja, egy seregnyi karja! Hol találta?
Ka elégedetten mosolygott: – Nem találtam. Csináltam.
– Csinálta? Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy azelőtt nem létezett.
– Maga őrült, Ka – monda a Tábornok remegve. – Biztosan az égből pottyant ide, vagy a Nap küldötte hozta, a levegő egyik szelleme… Hogyan lehet olyasmit csinálni, ami még nem létezett!?
– Lehet – mondta Ka nyugodtan. – Lehet fogni egy követ, és addig ütögetni egy másik kővel, amíg a kívánt formát nem kapjuk. Meg lehet úgy formázni, hogy kézreálló legyen. Aztán ezzel a kézben még több hasonlót lehet csinálni, sőt, nagyobbakat, élesebbeket. Én csináltam, Tábornok.
A Tábornokról csurgott a veríték: – Ezt mindenkinek el kell mondani, Ka, az egész Hordának tudnia kell, az embereink legyőzhetetlenek lesznek. Nem érti? Most már szembeszállhatunk egy medvével, neki karmai vannak, nekünk viszont itt van ez a Kő, szétmarcangolhatjuk, mielőtt ő marcangolna szét minket, elkábíthatjuk, megölhetjük! Megölhetünk egy kígyót, szétzúzhatunk egy teknőst, megölhetünk… nagy Nap… megölhetünk… egy másik embert! – a Tábornok elhallgatott a hirtelen jött ötletet ízlelgetve. Mikor újra beszélni kezdett, szemében kegyetlen fény csillogott: – Így van, Ka, megtámadhatjuk Koammm Hordáját, ők nagyobbak, erősebbek nálunk, de most a mi alattvalóink lesznek, elpusztítjuk őket az utolsó szálig! Ka, Ka! – ragadta meg erősen a vállánál fogva. – Ez maga a győzelem!
Ka komoly volt, óvatosnak tűnt, habozott, hogy megszólaljon-e.
– Éppen ezért nem akartam megmutatni. Tudom, hogy borzalmas dolgot találtam fel. Valamit, ami meg fogja változtatni a világot. Tudom. Egy félelmetes energia forrását fedeztem fel. Sohasem volt még hasonló a földön. De éppen ezért nem akarom, hogy mások tudomására jusson. Ezzel a háború öngyilkossággá válna, Tábornok. Nem kell sok idő és Koammm Hordájának is sikerülne ilyet készíteni, és akkor a következő háborúban nem lennének már sem győztesek, sem legyőzöttek. Ezt a Követ a béke eszközének gondoltam, a haladásénak, de most már tudom, hogy gyilkos valami válhat belőle. Meg fogom semmisíteni.
A Tábornok magánkívül volt: – Maga őrült, Ka! Nincs hozzá joga! Ezek az ön ostoba tudományos aggályai! Öt évig volt itt bezárkózva, nem tud semmit a világról! Nem tudja, hogy a civilizációért harcolunk, és ha Koammm Hordája győz, nem lesz többé béke, szabadság, emberi öröm. Szent kötelességünk, hogy miénk legyen ez a Kő! Ez nem azt jelenti, hogy rögtön használni is fogjuk, Ka. Elég, ha mindenki tudja, hogy a birtokunkban van. Kísérleti bemutatót tartunk az ellenség előtt. Aztán szabályozzuk a használatát, de amíg csak nálunk van, senki sem mer majd megtámadni minket. Közben használhatjuk sírásásra, új barlangok kivájására, gyümölcsök feltörésére, a talaj egyengetésére! Elég, ha birtokoljuk, nem szükséges használni. Ez egy visszatartó erő, Ka, sok évig távol fogja tartani Koammm embereit!
– Nem, nem – válaszolta Ka csüggedten –, amint a kezünkben lenne, senki nem állíthatna meg többé minket. Meg kell semmisíteni.
– Hiszen akkor maga egy hasznos idióta, Ka! – a Tábornok hamuszürke volt a haragtól. – Maga is az ő kezükre játszik, maga egy álcázott koammita, mint a magához hasonló értelmiségiek mind, mint az a szónok, aki tegnap este az emberek közötti egységről beszélt. Maga nem hisz a Napban!
Ka megborzongott. Lehajtotta a fejét, szemei összeszűkültek és szomorúvá váltak szemöldöke ágas-bogas bokra alatt: – Tudtam, hogy ide fogunk kilyukadni. Nem vagyok az ő emberük, és ezt ön is tudja. De a Nap ötödik szabályának értelmében visszautasítom, hogy egy olyan kérdésre válaszoljak, amely a szellemek haragját zúdíthatná rám. Gondoljon, amit akar, de a Kő nem fogja elhagyni ezt a barlangot.
– Dehogynem fogja elhagyni, és most azonnal, a Horda dicsőségéért, a civilizációért, a jólétért, a Békéért – üvöltötte a Tábornok. Jobb kezével megragadta a Követ, ahogy Kától látta, és erősen megrázta, teli méreggel és gyűlölettel, a Professzor feje fölött.
Ka homlokcsontja megreccsent az ütéstől, szájából vérsugár tört elő. Egy nyögés nélkül rogyott a földre, vörösre festve maga körül a sziklát.
A Tábornok döbbenten bámulta a kezében lévő dolgot. Aztán elmosolyodott, győzedelmes, vad, kegyetlen mosollyal.
– Egy! – mondta.
…
A nagy fa köré kuporodott mozdulatlan lények csoportja elgondolkodva hallgatott. Baa, a szónok letörölte az izzadságot, mely az elbeszélés hevében szabadon csorgott meztelen testén. Aztán a fa felé fordult, melynek tövében a Vezér ült és éppen egy roppant gyökér rágcsálásával foglalatoskodott.
– Hatalmas Szdaa – mondta alázatosan –, remélem, tetszett a történetem.
Szdaa unott mozdulatot tett: – Fiatalok, nem értelek titeket. Vagy talán én öregszem. Jó képzelőerőd van, fiam, szó se róla. De nem szeretem a jövőt kémlelni. Mit tehetek, még mindig a régi történeteket kedvelem. – Intett, egy összeaszott arcú öreget hívott magához.
– Kedves, jó Kgru, lehet, hogy te nem vagy mestere az Új Éneknek, de azért még tudsz ízes történeteket mesélni. Tied hát a szó.
– Igenis, hatalmas Szdaa – mondta Kgru –, mesélek neked egy történetet szerelemről, szenvedélyről és halálról. Egy múlt századbéli históriát. A címe A Prímás titka, avagy A Hiányzó Gyűrű eltűnése.
Matolcsi Balázs fordítása
(Káva Téka 24., 2008. május–június, 12–15. o.)