Ha majd emlékeim vigaszára szorulok
(Magyar Idők, 2016. február 1. hétfő 14:22)
Jó néhány ösztöndíjpályázatot és szinopszist írtam már, így ha valaki, én aztán tudom, milyen nehéz önmagunkról, eddigi teljesítményeinkről, terveinkről összegzést írni úgy, hogy annak olvasója se bénának, se gőgösnek, se elszálltnak ne tartsa a szerzőt. A Napút folyóirat évkönyve kilencvenhárom jeles hetvenest gyűjtött össze, olyan embereket, akikben az egyik, jól látható közös pont az, hogy mindannyian 1946-ban születtek. (Sorozatról van szó, ez a 19. év, az első oralhistory-gyűjtemény ugyanis az 1928-ban születettek emlékezéseiből állt össze.)
Ahogy újra és újra kézbe vettem és lapozgattam a könyvet, egyre több közös pont sejlett fel. Megállapításokat tettem, kizárólag a megállapítástevés öröméért: milyen sok határon túli van az emlékezők között… És milyen sok művész, képzőművész… Mennyi szenvedés, mennyi megbocsátás… („Ifjúságomat a magyarországi bolsevik diktatúra láb- és kelkáposztaszagú poklának sötétjében töltöttem” – írja Najmányi László díszlettervező, performer. „A rádiók nem játszották-játsszák a dalaimat, de szerencsémre a közönség megszerette őket. Ma már nem haragszom” – fejezi be emlékezését Nagy Feró énekes, gitáros, zeneszerző.) Mennyi szép siker, szerényen előadva, fájdalommal felsorolva, tárgyilagosan közzétéve.
Mindenki igyekszik frappáns lenni (persze a hetvenből képzett hetvenkedés elég sokszor előkerül – hiába, olyan ez, mint a társas buszkiránduláson az obligát „Aki nincs itt, szóljon!” kiáltás, amelyen még mindig van, aki nevetni tud), humorosak viszont csak kevesen mernek lenni (éppen ezért értékeltem nagyra Árendás József tervezőgrafikus naplójegyzetstílusban közreadott, öniróniá¬val tűzdelt sorait: „1955. Az »alföldi« gyerek megtanul úszni. Szakmai vitába keveredek Rózsika nénivel rajzórán. Az a fránya perspektíva!”, vagy: „1974. Megszületik Gergő. A szigorú apa pénzt keres, gyerekeket nevel, főz és testesedik.”, majd a végszó: „2006. Hatvanéves lettem. Kiállítás a városmajori Barabás-villában, a negyvenéves Gazsival és a jó soproni kékfrankossal. Hetven plakátomat vásárolta meg a Nemzeti Múzeum. Fogyókúra, zsírégetés Valika módszerével.”), ami nem is csoda, mert egyrészt tényleg megrendítő élmény rácsodálkozni hét évtizednyi életre (többen állítják ugyanazt; „Ha nem kapok felkérést az ebben a könyvben való szereplésre, valószínűleg nem kezdek el gondolkozni a hamarosan eltelő 70 évemről, hiszen ilyenre ritkán vállalkozik az ember önszántából” – mondja például Gulyás János rendező, operatőr), másrészt nincs is túl sok ok a viccelődésre: a XX. század történelme alaposan rányomta a bélyegét ezekre az emberekre. Többnyire rezignált nyugalommal tudnak beszélni az őket ért méltánytalanságokról, de a szenvedélyes megszólalók el nem múló dühe, csalódottsága is érthető.
És – lazán bár, de – ehhez kapcsolódik az is, hogy milyen jó volt látni: a politikai ring minden sarkából érkező vagy azokat képviselő emberek emlékei és gondolatai szépen megférnek egymás mellett a kötetben. Ez pedig még akkor is a kiadvány kitalálóinak és szerkesztőinek az érdeme, ha figyelembe vesszük, hogy valószínűleg egy nyílt színi vitán elég csúnya hangzavar keletkezne, meg hogy a megszólalók többnyire felülemelkednek a napi szintű politizáláson (pedig ahhoz mindenki ért e kies hazában), és visszafogottan fogalmaznak.
Aztán van néhány olyan telitalálat, amely üdeségével, pontosságával és addig nem látott módon friss elevenségével felpezsdíti az olvasót: „Így születtem, / E világra így jöttem én, / Egy gengszter és egy szent piacon felnevelt, / Két régi kereskedők” – olvassuk Bereményi Géza író, rendezőnél, akinek verseket lepipáló dalszövegein a cikkíróval együtt nagyon sokan nőttünk fel. „Alapvetően inkább dalszerzőnek tartom magam, mint énekesnek, de ebben a műfajban a dalokat mindig az előadóval azonosítja a közönség” – írja Bródy János zeneszerző, szövegíró és előadóművész. „S ez az (alighanem túl korán jött) elismerés csak növelte megalapozatlan önbizalmamat” – írja Vadas József művészettörténész, pontos összefoglalását adva egy mindannyiunk által jól ismert jellemvonásnak. Vagy ott van Friedrich Ferenc szobrászművész eposzolvasás-érzetet keltő felsorolása, melynek végén ez áll: „Szerencsés pillanatban mindez maga a készülő mű.” És végül Imre Mihály irodalomtörténész szavai (akitől a címet is kölcsönöztem): „Igaz, a korábbi telő-múló idő bőséges tartalékokat is halmozott fel, amelyek gazdagsága talán a jövő ínséges, nélkülöző napjaira még jól jön, ha esetleg majd túlzottan emlékeim vigaszára szorulok.”
Sorolhatnám napestig, de szerintem vegyék kézbe és olvassák el önök is. Meg fognak rendülni, mert az emberélet tényleg egy siralomvölgy, és hüledezni sem lesznek restek, hogy mennyi kiváló ember van körülöttünk, akikre talán nem figyelünk eléggé. Hasznos és tanulságos kiadvány, remek kezdeményezés: és ezt nem azért mondom, hogy ha majd a hetvennyolcasok kerülnek sorra, engem is felkérjenek – de ha mégis felkérnek, igyekszem ugyanilyen szépen írni.
Kilencvenhárom jeles hetvenes. Napút évkönyv 2016. Napkút Kiadó Kft., Budapest, 2015.
Cimkék: publicisztika, visszhang
